A RÁK GYÓGYÍTHATÓ

Dr. med. Ryke Geerd Hamer
A tudáselnyomás egyik példája

Hanno Beck könyve

Dr. Hanno Beck professzor, aki 1923-ban a német Eschwege/Werra-ban született, 1961/62-től 1988-ig vezette Bonnban a Rajnai Friedrich-Wilhelms-Egyetem természettudomány-történet szakát (földrajztörténet, földtudományok története, utazástörténet, térképészet és tudományelmélet). A világon ő volt az első tudós, aki élethivatásaként taníthatta a földrajztudományi gondolkodás történetét. (Könyveinek jegyzékét lásd e kötet végén.) Már korán, majd különösen a II. világháború és az amerikai hadifogság idején elmélyülten foglalkozott a demokratikus eszmével. Felejthetetlen maradt számára táborparancsnoka, Davis kapitány példája, miután korábban legális koncentrációs táborokat ismert meg. 1945-től 1948 elejéig azt kellett hallgatnia, hogy a fiatal németeknek el kellene hagyniuk az országot, így őt is, mint generációjának sok tagját nagy hálával töltötte el a Német Szövetségi Köztársaság feltartóztathatatlan demokratikus fellendülése, és nem csak azért, mert lehetővé tette számára életcélja beteljesítését. Tisztelt tanárával, Davis kapitánnyal, a magdeburgi professzorral Werner Milchhel és Franz Borkenauval, ill. a könyvkiadóval Hans Albert Klute-tal (Eschwege) – aki e később a Liberális Világunió elnöke lett –, szemben fennálló élénk vitája ellenére diákjaival maga is egy szigorúan demokratikus utat követett. A történelemmel, különösen a tudománytörténettel szembeni önálló vitája során történelmi hazugságokkal és bosszantó demokratikus hibákkal szállt szembe. 1970-72 között az Életet Tisztelő Orvosok Világszövetsége német szövetségi köztársaság-beli csoportjának elnöke, 1982. szeptember és 1986 februárja között az Academica Cosmologica Nova védnöke, és 1973 óta a Humboldt Társaság Kutatási hivatalának vezetője volt. Ez a könyv közös felelősségét tükrözi, amely a demokratikus alapelvek védelmét célozza, és a demokráciának ártó szellemek ellen irányul. Új könyvének kiadása sokat elmond demokratikus és tudománytörténeti céljairól.

IFJ. CARL BECK
(1887-1935)

REINHARD REICHWEIN
(1894-1957)

DR. MED WILHELM ZUR LINDEN
(1896-1972)

PROF. DR. KARL WILL BECK
(1920-1969)

KARL REICHWEIN
(1925-1939)

DORIS BECK SZÜL. SCHMIDT
(1929-1986)

DIRK HAMER
(1959-1978)

AMOR ET FIDELITAS

Utalások
A szövegben szereplő valamennyi kiemelés a szerzőtől származik.

Hálás köszönet Dr. Hamernek a kézirat áttekintéséért.

E könyv célja semmi esetre sem Dr. med. Ryke Geerd Hamer könyveinek helyettesítése, hanem a figyelem rájuk irányítása, ezért a megfelelő szakirodalom az idegen nyelvre történő fordításokkal együtt külön oldalon összeállításra került a könyvben.
Ugyanakkor ez a zsebkönyv a Dr. med. Hamer Úr által megalkotott, a rákot magyarázó rendszer érthető és teljes kontúrját hivatott bemutatni, – egy rendszert, amely érdekében Dr. med. Hamer komoly erőfeszítéseket tett, és amely nem csak a rákot, hanem az egész orvostudományt magában foglalja – hogy így számos olvasó képet alkothasson róla.
Különösen a 6., 7. és 8. fejezetre hívjuk fel a figyelmet, amelyekben az adatvédelmi, és a személyes adatok feldolgozásával kapcsolatos szabályok miatt a rák kialakulásában szerepet játszó személyes konfliktusokat nem lehetett megemlíteni. Általánosságban az okok egyáltalán nem titkosak, és amelyeket Dr. Hamer könyveit tanulmányozva amúgy is mindenki alaposan megtanul. Kétségtelen, hogy ezen páciensek egyike sem halt volna meg, ha a kezdetektől fogva a Dr. Hamer által létrehozott Germán Gyógytudomány (korábbi nevén: Új Medicina) szellemében kezelték volna őket. Erre nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmet.

Ennél a pontnál szeretném megragadni az alkalmat, hogy felkérjem a „Német orvoslástörténeti, természettudományos és műszaki társaságot”, hogy konferenciát tartsanak a következő fontos témamegjelöléssel:
„Tanulmányok a tudáselnyomás történetéből”.
Már az első év letelte előtt elfogyott az I. kiadás.
A nem várt közreműködést nagyon köszönöm.

Bonn és Eschwege/Werra, 1994. március 24. Hanno Beck

„Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik.”

A Hippokratészi eskü szövegéből:

"Ünnepélyesen fogadom, hogy azon idő alatt, míg az orvosi hivatást gyakorlók tagjának vallom magam, életemet az emberiség szolgálatának szentelem. Munkámat lelkiismeretesen és méltósággal gyakorlom. A betegek egészségének megtartása és helyreállítása lesz tevékenységem legfőbb célja.”

A német orvosokra vonatkozó szakmai szabályok jelenleg érvényes kiadása, az 1976-os 79. Orvosi konferencia (Orvosnap) határozatai és az 1977-es, 1979-es, 1983-as, valamint az 1985-ös Orvosi konferencia változtatásai alapján.

„Újra és újra ugyanaz az élet-halál harc ismétlődik. Senkit előre nem engedni, inkább mindent agyonhallgatni, mint hogy bárki megelőzhessen bennünket! A konkurenciaharc olyan, mint a lóverseny, csak sokkal undorítóbb, amikor az emberek gyógyulásáról van szó, akiknek képviselete állítólag még mindig az uralkodó orvosi hatalom irányítóinak legfőbb érdeke kellene, hogy legyen. Egy biztos, minden jót az emberiségnek, csak ne a fáradságosan megszerzett hírnevünk és módszereink rovására, amely a kipárnázott egzisztenciánkat adja.”

Dr. med. Carl Ludwig Schleich, az orvostudomány általi tudáselnyomásról, „Besonnte Vergangenheit” /Napsütötte múlt/ c. könyvének különkiadásában, Berlin 1930, 251 old. f.

A tuberkolóziskutató Prof. Dr. Friedrich Franz Friedmann szavai Dr. med. Carl Ludwig Schleichhoz:

„Ugyan már, kedves Schleich! Ön a vérmérsékletének köszönhetően képtelen elhinni, hogy az orvostudományban fellépő újításokkal szembeni ellenállás végső oka mindig az, hogy emberek százezrei élnek abból, hogy valami gyógyíthatatlan. Minden intézmény, szakma, egész iparágak, hotelek, szanatóriumok épülnek arra a természetesen sajnálatos tényre, hogy a tuberkolózis gyógyíthatatlan, mert a gazdasági egoizmus törvénye erősebb, mint bármely humanista eszme!”

Carl Ludwig Schleich: „Besonnte Vergangenheit” /Napsütötte múlt/. Különkiadás. Berlin 1930, 252 old.

I. Hogyan állították falhoz a zseniális orvost, Carl Ludwig Schleichet?

A fiatal, joggal optimista zseniális orvos, Dr. med. Carl Ludwig Schleich (1858-1922) az 1890-es évek körül fedezte fel és tette tudományosan próbára a helyi érzéstelenítést (infiltrációs érzéstelenítés), amely különösen hasznos eszköze az operációk emberibbé tételének. 

Ennek folytán már nem lett volna rá szükség, hogy a betegeket kisebb operációk esetén a káros, de akkoriban még általánosan használt kloroformmal a teljes testre kiterjedően érzéstelenítsék. Schleich kissé előre örülve újságolta bölcs apjának, hogy a következő sebészeti konferencián nyilvánosságra hozza felfedezését. 

A nagyszerű apa, aki maga is magas tudományos fokozattal rendelkező orvos volt, meggyőződött fia állításainak helyességéről, és biztos volt sikerében. Ő okos és bölcs ember volt, a legjobb apa, akit egy fiú kívánhatna magának.

Viszont a kongresszusokat gyakran nem éppen toleráns és a kutatás élvonalában lévő tudósok „vezetik”. A kongresszusok befolyásos vezetői gyakran saját kicsinyes elképzeléseiket képviselik, olyan iskolákét, amelyek befolyásukat körömszakadtáig védik, és egyetlen millimétert sem hátrálnak meg, mert számukra ez túl gyakran nem az igazságról, hanem nézeteik fenntartásáról szól. A tudománynak kevésbé kellene a „hatalomról” szólnia, és sokkal inkább a tudásról, a megértésről, a bizonyításról, és orvosként elsősorban segíteni és gyógyítani kellene tudni.

Schleich birtokában volt ennek a képességnek. Felfedezése megérdemelte volna a Nobel-díjat, amelyet azonban először csak 1901-ben adtak át; akkor pl. Emil v. Behring és Wilhelm Conrad Röntgen kapta meg. Jól felkészülten, és biztosnak érezve magát a dolgában jelent meg Dr. med. Schleich 1892 áprilisában a berlini sebészkongresszus plénuma előtt. A kongresszus méltóságteljes elnöke konferálta fel az előadását. A 800 fős hallgatóság soraiban ott volt az édesapja, valamint sok „kolléga” és „barát”, akik már korábban meggyőződtek a módszer helytállóságáról, és annak átütő erejű sikeréről. Schleich teljes lelki nyugalommal kezdte előadását. Nem sokkal ezután az elnök, Adolf Heinrich von Bardeleben „többször nyugtalanul fészkelődni kezdett a székén és körbenézett.” [1] Máig ez a bosszankodás és az ezzel egyidejű konszenzuskeresés szokásos gesztusa, vagy a hasonlóan gondolkodókkal való kapcsolatfelvételre tett kísérlet.

Schleich így zárta szavait: „Így, ezzel az ártalmatlan hatású szerrel a kezemben eszmei, morális és büntetőjogi szempontokból nem tartom megengedhetőnek, hogy a veszélyes narkózist ott alkalmazzuk, ahol ez a szer is elegendő lenne.”

Ekkor a felháborodás moraja zúgott fel, amely majdnem ledöntött a lábamról, annyira meghökkentem – folytatja Schleich a beszámolóját.
Bardeleben sokáig hagyta megkondulni a harangokat. Amint a morajlás kicsit alábbhagyott, így szólt: „Ha ilyen dolgokkal találjuk szembe magunkat, mint amelyeket az előadó befejező mondata tartalmaz, nyilván eltérhetünk attól a szokásunktól, hogy nem gyakorolunk kritikát, ezért kérdezem az egybegyűlteket: Meggyőződött bárki is az elénk tárt elmélet valódiságáról? Kérem akkor tartsák fel a kezüket!” ² [2]

Micsoda dupla, sőt tripla rosszindulat! A drága elnök, aki Mózesre annyira hasonlított, mintha Michelangelo vésőjével faragták volna, az egész előadást annyiban hagyta és demagógiai ügyességgel felháborodását egyáltalán nem saját, az új ismeretek miatti lázadására vezette vissza, hanem a zárómondatra, amely szabályos hamisításra adott számára villámgyors lehetőséget, amelybe aztán az egész terem, mint egy csapdába belesétált.

Lassan kétségtelenül ideje lett volna, hogy a „kollégák” és „barátok” között lévő szemtanúk egyike jelentkezzen, akik bizonyára könnyedén tisztázni tudták volna ezt a dolgot. Nem az lett volna a feladatuk, hogy kiálljanak az ügy mellett? Nem lettek volna 4-en, 5-en elegen, hogy megvédjék azt, ami mindmáig igaznak bizonyult? Adott esetben a magasan képzett apa is szólhatott volna egy pár szót. Most, mint a megtámadott közeli rokonának hallgatnia kellett. Bár lehet, hogy sok jelenlévőt szíven ütött a kongresszus vezetőjének demagóg tömegszuggesztiója, – de a „kollégákra” és „barátokra” ez semmiképpen nem vonatkozhatott. Gyáván hallgattak, mert nem akartak szembeszállni a demagógiailag gerjesztett többségi állásponttal. Egyszerűbb a rossz irányba, de az áramlattal továbbúszni… mind a mai napig.

Helyesen nyilatkozott Schleich: „Micsoda őrület szavazásra bocsátani egy új felfedezés igaz vagy hamis voltát! Egyetlen kéz sem emelkedett fel. A pódium elé léptem. Azt akartam mondani – Uraim, kérem nézzék, bármikor be tudom bizonyítani, hogy állításom igaz. Nem hazudtam! – Így szóltam: – Szót kérek! – Nem! – mennydörgött az öreg Mózes mérgesen, villámokat szórva sűrű szemöldöke mögül. Ekkor megrántottam a vállamat és távoztam. Az újságokban utána ez állt: A sértődött tudós megalázottan hagyta el a termet. [3] Valóban, egy tudományos felfeldezésről nem szavazni kell.”

Tudományos módon csak vitatkozni lehet. És a vitát az elnöknek engedélyeznie kellett volna. De pont ezt nem akarta. A tudós „kollégák” pedig elszalasztották a közbelépés utolsó lehetőségét is. 

Dr. med. Schleich kisétált a teremből, és amint az épület alatti teraszon állt, csak az idős édesapját sajnálta, „aki tanúja volt” az egész jelenetnek (…). – Apám előtt a 800 sebészből csak egyetlen orvos sietett utánam – meséli tovább Schleich – az öreg Litthauer. Egészen megrémülten mondta: – Fiatal Kolléga! Nem tudom igaza van-e a találmányával kapcsolatban; de ha igen, akkor ami itt az imént lejátszódott a leghallatlanabb eset, ami valaha a tudomány történetében előfordulhatott. Éppen ekkor jött szegény idős apám. Mily meglepő! Felszabadultan, majdnem táncolva a lépcsőkön lefelé. – Apa! – kiáltottam. Ő így szólt: – Carl! Ezek a fickók teljesen meghibbantak. Gyere! Menjünk Hillerhez és igyunk egy üveg pezsgőt. Aztán majd csak beismerik, hogy igazad van! [4] – Akkoriban viszont egyetlen tekintélyes személy sem állt mellém, ezek az urak szégyenletes gyávasággal tagadták meg számomra a haladás lehetőségét, akik az előadás reggelén még csodálkozva láttak nálam aneszteziológiai operációkat. Mintha ott sem lettek volna! Tipikus kifogás: Ugyanakkor meg tudtam volna határozni mindegyik úgynevezett kollégám szerepét, amit a kivégzésemben elfoglaltak, anélkül hogy a székükön megmozdultak volna. Nos, én mindent csendesen tűrtem. Volt egy csodálatos apám, aki azt mondta: – Hidd el nekem Carl, akivel ekkora igazságtalanság történik, annak megspórolják a gondot, hogy magának kelljen megvédenie magát. Azt majd mások átvállalják helyetted. Dolgozz csak tovább nyugodtan.” [5]

Nem mindenkinek volt ilyen édesapja, aki egy új felfedezésen dolgozott, és amiatt szenvednie kellett. Végtére is Schleich korának egyik legtehetségesebb orvosa volt. Végül elfordult az akadémiai pályafutástól, pedig pont egy ilyen személyiségre lett volna szükség a tanszékeken. 

Az apa szavai viszont hatottak. És a fiú be is jelentkezett a rákövetkező, 1893-as sebészi kongresszusra az „Operációk Schleichi altatással” című előadásával.

De adjuk át ismételten a szót magának Schleichnek: – Hogy állításuk ellenére mennyire nem az ügy felülvizsgálata, hanem inkább annak elutasítása volt a cél, az abból következett, hogy a kongresszus 800 jelenlévő tagjából 30 sem jelent meg a bergmanni klinikán ezen a demonstráción. És mégis ez a rettenthetetlen menet az oroszlán barlangjába először inkább bátorított engem, ugyanis egy végtelenül mulatságos jelenet zajlott le. Egy olyan testrészt érzéstelenítettem és operáltam, amely társadalmilag nem tartozik az emberi test legilledelmesebbjei közé. [Ernst v.] Bergmann [1839-1907+ az öklét az érzéstelenített sebüregbe nyomta, majd balti pátosszal így szólt:

 – Ha a nyílás (az operáció során felnyitott seb) nem fájdalommentes, felakasztom magam. [Friedrich v.] Esmarch [1823-1908] viszont, aki szintén mellettem állt, ezt mondta: – Az ilyen dolgokat nem így kell operálni. A szabály szerinti eljárást, a protokollt követelte. Azt válaszoltam neki, hogy egy új érzéstelenítési mód az oktatástechnika bizonyos módosításait is megköveteli. De Bergmann elég hangosan így szólt a fülembe: – Ne válaszoljon az öregnek, ő vak és süket, és elhagyta a Jóisten! Boldog voltam, amikor apám erre különösen jól mulatva rám nézett. – Esmarch régi ellenfele volt a Szamaritánus kérdésben, (Esmarch közreműködésével alakult meg az első németországi szamaritánus iskola. A szamaritánus mozgalmat az akkor már működő angliai St. John Ambulance mintájára szervezték meg. – A ford. megjegyzése) ez zúgott a fülemben: – Ne bánkódj! Ha a szíved héroszai így bánnak egymással, mit várhatsz tőlük, te kis buta? Hiába, ők sem jobbak a Deákné vásznánál. [6]

Mit várhatsz tőlük? Valóban, mit várhatott Dr. med. Schleich ettől a két nagyszerű sebésztől, és sikeres demonstrációinak többi meg nem nevezett résztvevőjétől? Annyit mindenesetre elvárhatott volna, hogy legalább néhányuk azonnal elmenjen a kongresszusra, hogy elégtételt követeljenek, amellyel Schleichnek tartoztak. De nem történt semmi. Csakhogy Schleich helyi érzéstelenítéses módszere gyorsabban terjedt a vártnál; mivel a résztvevők közül minden kétséget kizáróan mind a 30-an sikeresen alkalmazták a saját praxisukban.

Schleich maga tollat ragadott, és rögtön – egy eléggé kimerítő technikával – vastag kéziratot írt a fájdalommentes operációkról, amely módszer minden testrészen alkalmazható. Az eredménye: „Az összes könyvkiadó elutasított.” [7] Hatott az „általános bojkott”. Schleich 6 orvost nevezett meg, akik hűek voltak hozzá, de egyértelművé tette, hogy rajtuk kívül vannak „még mások” is. [8]

Mivel ők ezután nem csak véleményüket fogták vissza, egyértelművé vált, mennyire hatásos is volt az általános bojkott. Szinte teljesen hihetetlen. De azért néha megcsillant egy-egy reménysugár. Így pl., amikor Schleich egy napon, az egyik kiadónál tett hiábavaló látogatása után, „mint egy elutasított író vagy költő a Hirschwald könyvkereskedésnél a hársfák alatt” újra magára talált. „Közel állt a síráshoz”, amikor Prof. Dr. Alexander Langgaard a Berlini Egyetem Farmakológiai Intézetéből megszólította, és szemmel látható csalódottságának okáról kérdezte. 

– Elpanaszoltam neki a bánatomat. A professzor szeretett volna látni egy a módszer alapján végzett operációt. Azonnal a klinikámra hajtottunk, és bemutattam neki a teljes fájdalommentességet egy égési seben végzett karplasztikánál, amely a felkartól a csuklóig tartott. Le volt nyűgözve, és a J. Springer Kiadói könyvkereskedéshez hajtottunk. A rákövetkező napon kezdték meg az első „tragédiám nyomtatását” – meséli Schleich jellegzetes akasztófahumorával. [9]

Csak egyetlen konszenzus volt, egyetlen nagy tudományos egyetértés. Nem! Sokkal inkább egy összeesküvés zajlott Dr. med. Carl Ludwig Schleich ellen –, és tudományelméleti szempontból végre világossá kellett váljon, hogy a konszenzus fogalma nagyon gyakran nem mást jelent, mint összeesküvést (vagy konszenzust összeesküvés formájában). [10]

Itt már nem volt elég néhány barát támogatásról tett tanúbizonysága, hogy egy empirikusan bármikor bizonyítható állítást érvényesítsen.

Még tíz évbe telt, amíg fordulat állt be. 10 évig bojkottáltak egy eljárást, amely betegek és balesetek áldozatainak ezreit menthette volna meg a fájdalomtól, amint ezt Schleich pácienseinek egy része, és néhány másik orvos is régóta tudta.

Tíz év után végre Schleich egy nagyszerű, igazi kollégája hatásos akcióra szánta el magát. Ez a kolléga Prof. Dr. med. Johann v. Mikulicz-Radecki a Breslaui Egyetemről, aki Schleichet idézve: „Mindenki legnagyobb meglepetésére a sebészeti konferencián azt állította, hogy teljesen fájdalommentesen sok ezer operációt hajtott végre a Schleichi módszerrel, és hogy a módszer kétségtelenül a sebészi tudás aranytartalékához tartozik. De az ellenem elkövetett gyalázatért a mai napig senki, egyetlen szóval sem kért bocsánatot.” [11]

Épp ellenkezőleg, a konferencia elnökének 1892-ben pár másodperc alatt a világgá kürtölt legendája hatott, és még ezután is kitartott. Nagyon kényelmes módszer, egy nagyon kedves legenda, mindez a tudáselnyomás érdekében. Ráadásul úgy tettek, mintha Schleich mindenkit, „aki még kloroformot merészelt használni, az államügyésszel fenyegetett volna.” [12]

Mikulicz-Radecki elindította a lavinát – és minden, amit Schleich tett, elfelejtődött, ő maga is alig emlegette már. De a kongresszus elnöke is határozottan utasította el az új felfedezést, értelmetlen módon kézfeltartással leszavaztatta az ügyet, és amikor senki sem mutatta a támogatás egyetlen jelét sem, a dolog már el is volt döntve. Éppen Schleich jogos morális szembeszállása fordította véleményét az ellenkezőjére, hogy az egyetértés eszközét groteszk tudáselnyomással teljes joggal szavaztassa meg. A kongresszus egyetlen hangadóját, és az elnököt sem ítélték el.

Mikulicz fellépése után, úgy, ahogyan az újkorban ritkán, a tudáselnyomás teljes arzenálja lelepleződött: Az első tudáselnyomás álnoksága az 1892-es kongresszuson: a felfedező, Carl Ludwig Schleich visszatartása, a különösen hatásos bojkott, egyesek beismerése, az eljárás „kollégák” általi mintegy titkos használata, a bojkott áttörésének lehetetlensége tiszta, empirikus tényadatok ellenére, végül az áttörés, amely azonban semmiképpen nem jelentett emberi és szakmai rehabilitációt. Schleichet éppen most kellett volna kinevezni; de semmi sem történt. Ezenkívül az utólagos ellenállók jelenségét is meg lehetett figyelni: voltak néhányan (vagy sokkal többen voltak?), akik azt állították, hogy a kezdetektől fogva meg voltak győződve a módszer helyességéről: csak éppen nem mondták. Ezt az igazságot láthatóan a fordulatig megtartották maguknak, hogy aztán még zavartalanabbul nyilváníthassák azt ki. Ez a „régi harcosok”, vagy „ellenállók” hirtelen megjelenésének jelensége. Az intellektuális becstelenség ezen ellenszenves formáját a szemünk előtt látjuk a nemzetiszocialista rendszer egyre növekvő számú ellenállóinál. Időközben sokan harcoltak ez ellen a rendszer ellen olyanok is, akik akkoriban még csak meg sem születtek. Mint szemtanú, azt tudom csak mondani: „Az ellenállók akkoriban sajnos egy eltűnőfélben lévő kisebbség voltak: Bárcsak többen lettek volna már akkor is!” (az ellenállók – a ford. megj.)

A tudáselnyomás jelensége éppúgy, mint az emberek bántalmazása, kínzása, vagy megégetése sem csak az állítólagosan sötét középkor, vagy az azt követő időszak rémképei közé tartoznak, ahogyan azt szívesen felróni szeretik. Így pl. Prof. Dr. Günther Hamann (Bécsi Egyetem) bölcsen taglalta, hogy a Galilei-pert másképpen kell megítélni, mint ahogyan azt sokan teszik, akik őt folyamatosan mentségként emlegetik. [13] A 20. században, a szemünk láttára sokkal embertelenebb kínzásokat és tudáselnyomásokat követtek el, mint valaha a középkorban.

II. Az atomerőművek ellenzőinek elnyomása és rágalmazása

A következő írás szerzőjét 1969-ben unszolta a felesége, hogy a szabadságuk során első ízben tartson előadást az atomerőművek ellenzőjeként. Ő kézzel lábbal tiltakozott ez ellen, mert ezzel egy eddig a tudományos és előadói életét irányító aranyszabály ellen vétett volna: mégpedig hogy csakis olyan jelenségekről tartson előadást, amelyeket valóban ért.

Idézet a feljegyzéseiből:
„… De a feleségem nagyon nagytudású kémikus és matematikus volt, és Prof. Dr. Fritz Straßmann (1902-1980) tanítványai közé tartozott, akiknek 1938-ban Otto Hahn-nal (1879-1968) először sikerült maghasadást előidézniük. A feleségem felvértezett a szükséges alaptudással, további szakirodalmat is adott, én megtartottam az előadásomat és meglepődtem a széleskörű egyetértésen, valamint az általam biztosra vett kritika hiányán. Nem sokkal ezután néhány megnyerő személyiség javaslatának köszönhetően és egy Frankfurt am Mainban tartott előadás után az Életet Tisztelő Orvosok Világszövetsége német szövetségi köztársaság-beli elnöki hivatali tisztségére terjesztettek elő, és 1970-ben Trierben meg is választottak. Ezzel egy olyan szervezet élére kerültem, amelynek részlegesen nagyon aktív állami egyesületi rendszere volt minden szövetségi államban. E Világszövetség (WSL) feladata általánosságban az élet védelmének megvalósítása lett volna, amelynek az addig szokásos környezetvédelem csak egy része, ám a tagok közreműködése által az atomerőművek (német rövidítés: KKW) elleni harc jelentős úttörőjévé vált. Én ezt a feladatot mint legfontosabbat és legsürgősebbet üdvözöltem. Tiszteletbeli hivatalomat jelentettem elöljárómnak, aki nem talált ebben ellenvetést, mert a lényeget elhallgattam előle.

Mint tudománytörténész a legrövidebb idő alatt próbáltam legalább elnöki területemen a legendák kialakulása terén az igazolatlan szövegrészek folyamatos idézésével rendet teremteni. Mivel a Világszövetségben (WSL) a legtöbben újra és újra a kétszeres Nobel-díjas Linus Pauling (szül: 1901) nagyon kritikus, számunkra elég kedvező nyilatkozatára hivatkoztak, írtam neki, hogy hagyja jóvá a szövegrészt. Ráadásul a Bajor Belügyminisztérium egy óvatlan pillanatban hivatalosan is nyilvánosságra hozta a gundremmingeni kísérleti atomerőmű radioaktív sugárzás „curie-nyi mennyiségét”.

Ezek voltak az első kézzelfogható bizonyítékok, amelyeket apránként továbbiakkal tudtam gyarapítani, amikor az első nyilvános vitát tartottam. Már akkor nagyfokú nyugtalanság ébredt benne, amikor az irattartó tasakban az eredeti dokumentumok másolatát a pódium asztalára tettem. Rögtön az elején Paulingot idéztem, mire hirtelen félbeszakítottak: – Az idézet nem bizonyított. Mindig ezt lehetett hallani a Világszövetségről, hogy hamisításokról híres. Hogy én csak érzelmeket szeretnék kiváltani, és hogy a tényekre kellene hagyatkoznom. Amikor a pódium asztalánál ülő közbekiáltóknak és a konferencián tartózkodóknak megmutattam és felolvastam a dokumentumot, és a sértő megnyilatkozást visszautasítottam, a legélénkebb egyetértés uralkodott a teremben és a rendezvény végére megnyúlt ábrázatokat láttam a pódiumon. Habár agyafúrt műszaki szakemberek és fizikusok ültek ott, akik az atomerőművel kapcsolatos meggyőződés szakértőiként nagy fölényben voltak velem szemben, de soha nem tudták megcáfolni ellenérveimet a létesítményeik károsságát illetően. Mindennel számoltam, csak e szakemberek ily mértékű tehetetlenségével nem, amint az ellenérveim növekvő számát látták. Akkoriban gyakran dolgoztam fel a Bonni Egyetemi Könyvtár újságolvasó termében a nukleáris energiáról szóló aktuális folyóiratokat, de mindig zavarokról beszámoló tudósításokba botlottam.

A légkör a hallgatók által teljesen vagy kevésbé megtöltött termekben a jól felkészült vagy improvizáción alapuló előadásokon puszta megérzésem szerint az atomerőművek ellen irányult. Ezeket az érzéseket érvekre kellett cserélni, mert: „A tudás gondolkodni tanít, a gondolkodás pedig elvezet a hatalomhoz.” (Alexander v. Humboldt).

Sorra tartottam az előadásokat és egyre biztosabban érveltem, de mindig újra és újra meglepődtem a szabályosan hazug „együgyűeken”, vagyis az egyoldalú szaktudósokon. Gyakran éltem meg teltházas termekben tartott pódiumvitákban, hogy a valódi vita elmaradt, mert egy kormányképviselő lemondott szólási jogáról. Ezzel szemben még inkább meglepődtem a sajtó, és mindenekelőtt a televízió felelőtlenségén, akik szemernyit sem vettek át a vitaanyagunkból. Kizárólag az atomenergiára adták le szavazatukat, más véleményt nem tűrtek meg. Az atomerőművek ellenzőit kezdetben bolondnak és faragatlannak állították be. Teljesen kifordított példákat hoztak a műszaki fejlődés történetéből. Hiszen akkoriban is hozzászoktak az emberek a gőzmozdonyokhoz. Így az atomerőműveket ártalmatlannak tüntették fel. Az evangélikus egyháznak volt egy környezetvédelmi megbízottja, egy független lelkész, akinek tevékenysége a zaj elleni küzdelemre korlátozódott, és tartózkodott bármely állásfoglalástól sokkal fontosabb dolgok esetén is. Ma már más véleményen van, mint a saját egyháza (amely az én egyházam is). Egy különösen élénk környezetvédő megtámadott vállalkozásom képtelensége miatt. Azzal érvelt, hogy végül is minden évben sokkal többen halnak meg a közúti közlekedésben, mint az atomerőművek miatt – teljesen hibás érv, tekintve, hogy az atomerőművek folyamatosan rádioaktív anyagot bocsátanak ki.

(Üzemzavar esetén akkoriban a környezetbe való normál kibocsátás sokszorosát engedélyezték.) Sajnos ő is nagyon későn talált vissza a jó oldalra.

Persze ez a tevékenységem nem maradt titokban a Bonni Egyetemen. A hallgatóim előtt sem, akiknek számos példát kínáltam életvédelmi kutatásaimból. Egy napon aztán felhívott a fakultásom egyik fizikusa, és órákig tartó eszmecserébe vont be, olyannyira, hogy még a feleségemnek is be kellett egyszer avatkoznia, hogy egy kis alkotói szünetet tarthassak. Kételkedő hangulatban voltam; mivel az akadémiai pályám egy fontos változásáról volt szó. Mint egy kardvívó, mindig a falig hátráltam, hogy aztán új érvekkel és kérdésekkel törhessek előre. A fizikus nyíltan attól félt, hogy tevékenységem alááshatja a kutatás finanszírozásának felosztását, és már érzékeltem, mely körök vonták meg valóban támogatásukat az erőfeszítéseimtől.

Egyik mondata felejthetetlen maradt számomra. Úgy gondolta ugyanis, hogy nem lehetséges, hogy két ugyanarra a fakultásra járó kolléga más véleményen legyen. Ill. hogy akkor tudnék értékes munkát végezni, ha a valódi környezetvédelemnek szentelném magam, amit meg is tettem. (Erről többek között az a sok újonnan alapított tudományos munkakör gondoskodott, amiket többnyire elsőrangú tudósok töltöttek be, és folyamatosan a minisztériumokhoz és a hivatali szervekhez benyújtott beadványaikról kellett nekem jelenteniük.) 

Annyira megdöbbentem, hogy nem is mondtam többet, és a fizikus gyorsan be is fejezte az egyébként is hosszúra nyúló beszélgetést. Nem a személyes elkötelezettséggel teljes mértékig párosítható véleménykülönbség minden tudomány fő jellemvonása? Nem erről mondott Alexander v. Humboldt valami végérvényeset? [14] Semmin sem változtattam. Végül az érvelési színterem a legcsekélyebb mértékben sem szűkült le. Bátran tovább folytattam az eszmecserét az atomenergia támogatóival, és szívesen hajolok meg e kolléga előtt, mert megbeszélésünktől eltekintve egyáltalán nem viselkedett intrikusként vagy akadémiai vészfékként, amitől persze tartottam. Nyíltan elismerem és sajnálom tévedésemet, amelyre azonban akkoriban nyomós okom volt. Általában elismerően kell nyilatkoznom a Bonni Egyetemen dolgozó kollégámról, aki tárgyilagos magatartást tanúsított velem szemben. [15] 

Lehetőségem volt egy Dies Academicus során tartott nagy létszámú előadás megtartására is az életvédelem geográfiájáról, amely során semmit sem hallgattam el.

Nem sokkal ezután meglepetésemre élő televíziós felkérést kaptam, és a gyenge jellemű igazgató, aki hatalma tudatában magabiztosan bánt velem, igazán ingerült lett, amikor ezt a nagy megtiszteltetést tekintetbe nem véve a többi résztvevő nevét kérdeztem. Kiderült, hogy egyedüliként kellene szembeszállnom hat, az atomenergiát támogató tudóssal. Akkoriban belső harcokat okozott, hogy nem kellett volna-e egyszerűen rábólintanom, és azt terveztem, hogy meghiúsítom az adást ha megvágják a szavaimat, vagy ha nem hagynak elegendő beszédidőt. Vitastratégiai szempontból még mindig láttam esélyt a győzelemre, amely gyorsíthatta volna áttörésünket. De az elnökség, nem megcáfolható okokból sürgősen lebeszélt erről. Az igazgató láthatólag felháborodottan hívott fel ismét és még ingerültebb lett, amikor két további meghívandó személyt kértem a saját oldalamra. Ezután rövid idő múlva elhalasztotta a vitakör összejövetelének időpontját: három ellenzővel szemben nyolc támogató állt volna szemben, ahogyan azt a rendkívül bosszús emberből kipréseltem. Így végül bosszúságára meghiúsítottam az adást.

Ez kizárólag a Világszövetség kitervelt tönkretételére és kigúnyolására szolgált volna, még akkor is, ha egyelőre az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. Mindenesetre jól döntöttem.

Néhány hét múlva megint egy másik igazgató érkezett egy másik csatornától, aki láthatóan pontos értesüléseket kapott a dühítő közjátékról. Ő két élő adással csalogatott Mannheimba és Koblenzba, amelyek egy időben zajlottak volna. Koblenzbe egyik legkorábbi, legfelkészültebb harcostársamat neveztem meg, a vízvizsgáló laboratóriumok kérdéskörében nemzetközileg elismert szakembert, Prof. Dr. Karl Höllt (szül: 1901). A másik Úr nevét sajnos elfelejtettem. Mindkét esetben biztos voltam a sikerben. Csak azt sajnáltam, hogy hivatali okokból sajnos nem tudtam ott lenni. Ugyanakkor akkoriban csont és bőr voltam. Felemésztettek a saját, világszövetségi (WSL) körből belülről beszivárgó, és a kívülről is érkező intrikák. Mindenekelőtt azonban az állandó harc erőfeszítésbe került. A feleségem gyakran cserélte az írógépszalagot az írógépben. Mindig is sokat írtam, de akkoriban ez jóval a szokásos mérték felett volt, és az volt az érzésem, hogy lassan írógéppé változom.

Így a csata hevében és az igazgató horogjára akadva, bele sem gondoltam az egyszerű manipulációba, amelyet sok, a televízióban dolgozó menedzser a mai napig mesterien űz.

Az élő adást valóban leadták. A közönség várakozásteljes volt: Koblenzben Prof. Dr. Karl Höll beszélt, majd gyorsan belepillantottak a mannheimi adásba – és mivel Mannheimban a mi emberünk beszélt átkapcsoltak Koblenzbe, ahol egy támogató mondott véleményt, így a nyilvánosság előtt kizárólag a támogatók kaphattak szót. Ezért a demokrácia, a média- és sajtószabadság kérdéseit egyáltalán még csak firtatni sem érdemes.

Fogcsikorgatva gondoltam végig akkoriban a Világszövetség (WSL) stratégiáját. A „Lange Eugen” épületben történt meghallgatások alkalmával elterelő hadműveletként és szelepként használtak minket és másokat: Prof. Dr. Karl Höllt, és a kiváló kémikust Dr. Mollt pl. órákig tartó üléseken hallgatták ki, de következmények nem voltak.

Így kezdeményeztem egy aláírásgyűjtő akciót, amelyet legalább a bonni könyvtáramból, várostérképpel az asztalomon mindenesetre figyelemmel kísértem. Egy Weiß nevű asszony, akinek nem tudom a keresztnevét, szabályosan feláldozta magát az ügyért, ill. sokan mások is, akiket soha többet nem is láttam. Végül első körben 15 000 aláírást gyűjtöttünk16, ill. sikerült néhány demonstrációt tartanunk – és most végre egy-két sajtóközlemény is napvilágot látott. Az emberek megdöbbentek, amikor a Világszövetség (WSL) néhány tagja „gyilkosokról” beszélt. Veszélyeket láttak, de csak óvatosan nyitottak feléjük, hogy lehetőleg még az eddigieknél is tévesebben tudósítsanak róluk. Az egyetlen kivételt számomra a bonni „General-Anzeiger” jelentette, amely egy tehetséges szerkesztőt, Sef Despineux urat egy részletes beszámoló megírására kérte fel, ugyanis érdeklődők ingyenes buszutazásokat szerveztek az atomerőművekhez. A látogatókat aztán „kioktatták”, és szintén ingyenesen jól megvendégelték, mielőtt útjukra bocsátották volna őket. Sef Despineux okos kérdéseket tett fel nekem, amelyeket egy hosszú, ésszerű telefonbeszélgetés alkalmával válaszoltam meg, és először engedtem utat jogos kétségeimnek egy kiegyensúlyozott beszámolóban. Ez számomra máig felejthetetlen esemény volt, amelyért ez az újságíró nyilvánvalóan soha nem kapta meg a régen megérdemelt elismerést.

Ettől a pillanattól kezdve élesebbre váltott a médián és az atomfórum reklámügynükségén keresztül megnyilvánuló támogatók hangneme. Anoním fenyegetéseket kellett hallgatnom telefonon (erről a „General-Anzeiger” is beszámolt!)17, és minket sem került el az a mai napig minden demokratikus cselekedetet sújtó kedvenc trükk, miszerint minden számukra nem megfelelő ügyet el akarnak nyomni és támadnak. Hirtelen azt lehetett hallani, hogy a Világszövetség (WSL) nemzetiszocialista, és ezen kívül is még micsoda képtelenségeket! Nyugodtan azt válaszoltam nekik, hogy végül is közénk nem tartozott olyan nemzetiszocialista, mint Globke államtitkár, vagy mint korábbi „nemzetiszocialista vezető tisztem”, aki egy szövetségi minisztériumban dolgozott, és hogy először is a párttagtársakat kellene megszámolni a Bundestagban. Ilyenkor gyorsan mindenki elhallgatott, de a hangulatot annál hatékonyabban mérgezték tovább. Akkoriban egy a rendezvényeinket látogató Úr arról számolt be nekem, hogy rólam is nyitottak egy aktát. Úgy tűnt, hogy az atomenergiával szembeni békés harc állambiztonsági veszéllyel ér fel. A nálunk mindig másokra ragasztott nemzetiszocialista címke mégis hatott volna? Semper aliquid haeret (merészen kell rágalmazni, valami mindig ott ragad), mondták már a régi rómaiak is.

Ezután az első áttörés, a 15 000 aláírás összegyűjtése után vált csak az atomenergia elleni harc népi mozgalommá. Az olyan tudósok után, mint Prof. Dr. Karl Höll, Dr. Max Otto Bruker főorvos, Dr. Habil. Reinhardt Moll és Winfried Ferring diplomás mérnökök, ill. később a legjobb eredménnyel tudományos fokozatot szerzett Richard Wahl mérnök, és a mainzi professzor Karl Bechert hamarosan a második atomfizikus is az oldalunkra állt: ő Prof. Dr. Erich Huster volt a Münsteri Egyetemről, akinek atomfizikáról szóló tankönyve több kiadást is megért. Ilyen fejleményeket sokáig hiába reméltem.

Ezen harcok intrikáiba belefáradva, mint beteg ember lemondtam hivatalomról, és semmi pénzért nem hagytam magam rábeszélni a folytatásra, mivel készülődött a lavina, és a számomra valójában egyetlen lenyűgöző feladatot jelentő úttörő munka és az élet védelméért folytatott harc már lezajlottak.
Néhány szakszervezet, köztük pl. a rendőrszakszervezet és a biztosítási piac (legalább is bizonyos képviselőinek) gyávasága, a német Bundestag és a pártok hallgatása, épp olyan antidemokratikus volt, mint a médiáé. Hogyan képzelték el például a rendőrszakszervezet tisztviselőinek bevetését egy nagyobb tömeges baleset esetén? Volt-e egyáltalán koncepció? Senki nem felelt. A Német Szövetségi Köztársaságban a jó gondolatok gyakran a süllyesztőbe kerülnek. A „Szovjetunió ma” című lap a „szocialista atomerűművek” fölényéről prédikált, amelyeket állítólag abszolút biztonságosra építettek, míg a „kapitalisták” célja csak a nyereségmaximalizálás szolgálata volt. A baleseteket, katasztrófákat, áldozatokat ha lehetséges volt elhallgatták, és ma is ezt teszik. 

A német fizikusok gárdája az atomerőműveket támogatta, hitt az „atomenergia békés felhasználásában”, de sajnos ez csak hit volt, nem pedig tudás. Werner Heisenberg (1901-1976), a nagyra becsült Nobel-díjas tudós a jelenlétemben a következőt mondta: „A környezetvédelem egy kiméra!” Prof. Dr. Heinz Maier-Leibnitz (szül: 1911) egészen a csernobili katasztrófáig hitt a „békés felhasználás” jövőjében. A jó ég tudja mennyire derék münsteri püspök, Tenhumberg a tanácsadója fecsegésére hallgatva nem hagyta, hogy meggyőzzem, hogy semmi pénzért ne adja el az egyháztartományt a Kalkarban létrehozandó tenyészreaktor gyors felépítéséhez. Mégis megtette, még ha nehéz szívvel is. Ha a szokásos együgyű szakemberek tényszerű tanácsokat adtak volna neki, az országra nehezedő milliárdos veszteség talán megspórolható lett volna.

Pár hónappal ezelőtt véletlenül hallottam egy élő vitát, amelyben fiatalemberek beszélgettek a német elnökkel. Egy fiatalember azt mondta: „Elnök úr, de hiszen az Ön öccse is az atomerőművek ellen foglalt állást!” Mire az elnök klasszikus rövidséggel így válaszolt: a testvérem régóta, már Csernobil előtt az atomerőművek ellen volt!” Szép lett volna, ha a testvér egyszer, csak egyetlen egyszer a jó időben ellenezte volna az atomerőműveket. Egy fáradságos harcot könnyített volna meg, és meggyorsította volna az ügy sikerét.

Ebben a példában sok, már a Carl Ludwig Schleich esetében is felismert struktúrát újra fel lehet fedezni: Küzdelmes harc a megvalósításért, de a tömegkor új nézeteivel és módszereivel. Az elnyomó média nem sejtett hatékonysága, a szakemberek hazugságai, a politikai gyanúsítgatások, és az egyszer már lezárt akták újranyitása. Most már a „régi harcosok” vonulnak az aréna körül, e fárasztó harc imitátorai, és legfőképpen azok, akiknek szakemberként már rég tudniuk kellene a helyes utat. Ők gyorsan, legkésőbb még a csernobili katasztrófa pillanatában átszálltak a megfelelő vonatra, pedig más, megtörtént katasztrófákról is tudniuk kellett, amelyeket gondosan elhallgattak.

Németországban addig lehet hazudni, amíg le nem szakad a plafon. Még egy történész is megengedhetőnek tartotta az igazság elnyomását morális okokra hivatkozva.

A Világszövetség (WSL) soha nem volt nemzetiszocialista a vezetésem alatt. A szabályzatot a kiváló egyházjogász, a hannoveri Dr. Friedrich Merzyn, egy becsületes munkatárs dolgozta ki. Amint aztán a Világszövetség (WSL) elszigetelt munkája tömegmozgalommá nőtte ki magát, hirtelen mindenféle, főleg marxista indíttatású politikai csoportosulások avatkoztak be, mert itt egy olyan ösztönzőt ismertek fel, amellyel az államot alapjaiban, teljesen meg tudták volna változtatni. Amikor ezt egy mannheimi demonstráción először tapasztaltuk, jómagam rögtön protestáltam ellene. Németország ekkor bőségesen visszakapta a tudáselnyomást.
Aki nem akarja meghallani az ellenérveket, a saját bőrén kell megtapasztalja azokat. Mindenhol szakmabeli tiltakozók óriási hadai jelentek meg: számukra nem az atomenergia ún. „békés felhasználásának” megszüntetése volt a tét, hanem Németország megsemmisüléséé. [18] Ezzel szemben törekvéseim éppen az ország fennmaradását és jövőjét szolgálták, ahogyan azt rólam mindig is hangoztatták. Eleinte ebben az ideológiai mozgalomban voltak pillanatok, amikor talán túl feketén láttam a jövőt. Örülök, hogy ez elmúlt. A marxisták mindenesetre már Lenin óta tudják, hogyan kell a tömegeket a saját oldalukra állítani, és Leninnek tudatos hazugságokkal és hamisításokkal volt sikere – bár biztosan nem ez rá a megfelelő szó.

E tudáselnyomás keretében az újdonság a laikusok demokratikusan kialakult tömegmozgalma volt, akik a folyamat során megfelelő érvelést tanultak. A valódi atomfizikusok azonban nagyon hiányoztak ebből a mozgalomból. Prof. Bechert (Mainz) és Prof. Huster (Münster) voltak a sorban az elsők. Amikor aztán egyre több fizikus követte őket, a Világszövetség (WSL) veszített jelentőségéből. Ma egy fiatal fizikus nyugodtan felléphet az atomenergia „békés felhasználása” ellen, anélkül hogy karrierjét féltenie kellene. Már Csernobil előtt lényegében itt tartottunk: egy élő vitában Prof. Maier-Leibnitz hiába próbálta meg kifejteni egy fiatalabb kollégának az atomenergia „békés felhasználásának” veszélyeit. A másik fél egyértelműen az ellenkezőjéről volt meggyőződve.

A schleichi időkkel ellentétben a média időközben meghatározó hatalommá vált, amely még magukat a demokratikus pártokat és a szövetségi elnököt is falhoz tudta állítani. A média részéről adott a pártok szerepének pótlására történő törekvés. A Bundestagnak többet kell foglalkoznia a pontatlansággal, a mellébeszéléssel, a véleményhamisítással, és a kevés valóban értékes tartalommal, mint ahogyan azt ma vélhetően gondolja.
 

III. Dr. med. Ryke Geerd Hamer esete

Az eddigieknél sokkal rosszabb a korábban már említett belgyógyász, Dr. med. Ryke Geerd Hamer esete. Még rosszabb, mint a franciaországi Dreyfus-ügy. Az ember kételkedni kezdene, amikor látja, hogyan lehet a média és a szakemberek tudásával ismételten tudáselnyomást gyakorolni, amely még az orvostörténészek következő generációját is foglalkoztatni fogja.

Az ok is nyilvánvaló. Ott áll e könyv 9. oldalán, és egyértelműen van megfogalmazva. Ehhez sajnos nincs mit hozzátenni.

Ki Dr. med. Ryke Geerd Hamer?

Dr. Hamer mindenekelőtt hagyományos orvos, aki iskolái befejezése után érettségit tett, majd orvosi, fizikusi és evangélikus teológiai tanulmányokat folytatott, és 26 évesen diplomát szerzett. 25 évig dolgozott különböző német egyetemi klinikákon, részben a feleségével közös praxisban, aki szintén orvos volt. Sikerült néhány találmányt feltalálnia, amelyek szokatlan képességeire engednek következtetni. Így pl. a plasztikai sebészek számára létrehozott atraumatikusan (vagyis vérzés nélkül) vágó Hamer-szikét, amely a borotvakés hússzoros élességével vág [19], egy speciális csontfűrészt, szintén a plasztikai sebészet számára, egy masszázságyat, amely automatikusan a test körvonalaihoz alkalmazkodik, vagy pl. még egy készüléket a transzkután szérumdiagnosztikához. Ezeket a találmányokat szabadalmaztatta is.

Főleg a „Hamer-szike” kapott nagy figyelmet, amely egy sebészeti kongresszuson és a megfelelő szakmai lapokban került bemutatásra19. [19] Nagyjából olyan, mint egy lekicsinyített körfűrész, még ráncos bőrön is egyenes, és vérzés nélküli vágást tesz lehetővé. A szabadalmi szerződések olyan jövedelmet biztosítottak, hogy a család 1976-ban eljátszott a gondolattal, hogy véglegesen Olaszországba költözzenek, a „pénzért való orvoslás” üzletével teljesen felhagyjanak, és már csak ingyenesen kezeljenek betegeket, pl. Nápoly nyomornegyedeiben.

Majd következett az 1978-as év, amely a 6 tagú család (2 lány, és 2 fiú) további jövőjét alapvetően meghatározta. Ekkor már teljesen átköltöztek Rómába, a család az apa szabadalmi szerződéseinek lezárására várt.

IV. Az olasz trónörökös Vittorio Emanuele végzetes lövése és annak következményei
 

Dr. Hamer asszony 1978 augusztusában 4 gyermekével szabadságra indult Szardíniára. A legidősebb lánya és a fia, Dirk néhány barátjával hajókirándulásra indult onnan Cavalloba, egy Korzika előtt található szigetre. Miután már későre járt és egy vihar látszott közeledni, a két testvér úgy határozott, hogy több barátjukkal a hajókon fognak éjszakázni, amelyeket egymáshoz kötöttek Cavallo kikötőjében.

Hajnali három órakor, amikor mindenki aludt, hirtelen két lövés hangja törte meg a csendet. Másodpercekkel később Dirk támolygott ki a kabinjából, és így kiáltott: „Au, au, segítség, eltaláltak!” Dirket halálos találat érte, mint aztán az később kiderült.

De mi történt valójában?

Az olasz trónörökös Vittorio Emanuele szintén Cavalloban tartózkodott. Több nagyon jó hangulatban lévő fiatallal egy közeli étteremben késő estig vacsoráztak, és sokat nevettek.

Ez lehetett az oka, hogy a herceg a fejébe vette, hogy rajta csúfolódnak, mert a királyi család háziorvosának fia – szintén orvos – is a fiatalok között volt. Talán azt hitte a herceg, hogy valamilyen orvosi családi titkokat beszélnek ki?

A herceg nyilvánvalóan dühös volt, mivel a vacsora után egyedül vezetett haza, hogy egy háborús karabinert hozzon. Hajnali háromkor verte fel lármázva a fiatalokat azzal az ürüggyel, hogy a gumicsónakja eltűnt, amit valaki vélhetően gyanútlanul kölcsönvett és a nagy hajóra vitt, hogy bosszút álljon rajta. Először az említett háziorvos unokája (maga is orvos) jött fel álomittasan a fedélzetre. A herceg karabinerjének puskacsövével találta magát szemközt, aki két lövést adott le, amelyek, mivel a fiatalember, lélekjelenlétének köszönhetően időben a földre vetette magát, utat tévesztettek és a hajót találták el, ahol az alvó Dirket halálosan megsebezték.

A fiatal Dirk Hamert hosszú, fáradságos utazás után a Heidelbergi Egyetemi Kórházba szállították, ahol 3 hónapos haláltusa és combamputáció, ill. 19 operáció után 1978. december 7-én, szerencsétlen apja karjaiban életét vesztette.

A herceget a francia legfelsőbb bíróság elé állították, de a nyilvánosság előtt meglepően sok magasrangú támogató állt mellé. A háttérben többé-kevésbé egyértelműen az olasz P2 páholy neve lebegett, amelyet pl. a Frankfurter Allgemeine Zeitung is többször bűnösként mutatott be. Az esetet mind a mai napig (1992), 14 évvel az esemény után sem tudták lezárni. A legfontosabb bűnjel, a fegyvergolyó egy része, a szó legszorosabb értelmében mint a kámfor tűnt el a jogi igazságszolgáltatás útvesztőjében, a karabinert pedig ellopták a rendőrségi fegyvertárból. Csak 1990-ben került elő egy vélhetően hasonló modell.

A herceg később azt állította, hogy még valaki lőtt rajta kívül, és hogy a golyó egyáltalán nem is az ő fegyveréből származott. Senki nem látott vagy hallott másik lövészt. A sajtó mindenesetre az ő oldalán állt, és majdnem úgy tűnt, hogy nem a gyilkos, hanem a meggyilkolt volt az oka mindennek.

Hamer doktor, az apa, röviddel szeretett fia halála után heredaganatos megbetegedést kapott – de ennek a fejleménynek a tettes környezetében csak örültek. A sok szabadalmi bejelentés következtében a tragikus esemény egy különösen kedvezőtlen pillanatban érte az apát. A családot legyőzte a fájdalom, az anya is megbetegedett. Soha többé nem heverte ki teljesen a fia elvesztését és az akkor kezdődő, a herceg befolyásos barátai által elindított üldöztetést. 1985-ben megtört szívvel halt meg. (Anya és fia egy közös, méltó sírhelyet kaptak a római temető külföldiek számára fenntartott részében Cestius piramisánál.)

1981 júniusától Dr. Hamer főorvosként dolgozott egy a Müncheni Egyetemhez tartozó „rákklinikán”. Az ellenfelei számára, akik kendőzetlenül és mindenre tekintet nélkül operáltak, úgy tűnt, minden a lehető legjobb módon történik. A rákklinika menedékhelynek tűnt röviddel Dr. Hamer biztos halála előtt.

De a nagy ellenállóképességű, és minden szenvedés ellenére gyógyulóban lévő Dr. Hamer túlélte, véleményem szerint sikeres, aktív teremtő gondolkodásnak köszönhetően. A fia halála miatti sokk, és a rákövetkező rákos megbetegedés elgondolkodtatták, hogy nem hasonló folyamatok játszódnak-e le más rákos betegek esetében is. Éjjel-nappal az említett rákklinika rákbetegeit faggatta, és megállapította, hogy valóban így van ez: Minden páciens be tudott számolni egy hasonló súlyosságú pszichés sokkélményről. A lenyűgöző tapasztalat, hogy először talált meggyőző elméletet a rák kialakulásának okaira, segített legyőzni az őt ért sokkhatást.

1981. október 4-5-én a Radio I-en és a bajor televízióban először mutathatta be új, a rákról szóló elméletét. A rák kialakulási mechanizmusát először „Dirk-Hamer-szindrómának” nevezte el, mert a fia halála vezette el a betegség okának megtalálásához. Azóta – mondja Dr. Hamer – az ellenségeim úgy vadásznak rám, mint nyúlra a vadászmezőn.
 

V. A Dr. med. Ryke Geerd Hamer átlal megalkotott rákelmélet kronlógiai kialakulásának sorrendje
 

Amikor megérett az idő egy felfedezésre, egy ötletre vagy egy új tanításra, kultúrtörténetileg tekintve, és a „kortársi szellemiségből” (L. v. Ranke) fakadóan hasonló irányultságú kutatóknál hasonló elképzelések alakulhatnak ki. Ez a jelenség, amely egy-egy felfedezésnél pl. gyakran elsőbbségi vitához vezet, tudománytörténetileg nem újdonság. Dr. Hamer esetében mindenesetre nem volt szó a más kutatóktól származó azonos eredmények felmutatásáról, tanításának lényegére ők semmiképp sem tudtak volna rájönni.

Éppen ezért annyira fontos a felfedezése pontos időrendi sorrendjének bemutatása. Már csak azért is, mert a hamisítás folyamata már a szemünk előtt megkezdődött, egyoldalúan és groteszk módon előmozdítva a zseniális kutató rágalmazását. Nevezetesen egy olyan orvostól, mint Dr. Hamer a legértelmetlenebb módon megvonták orvosi működési engedélyét, majd amikor kereseti lehetőségeitől megfosztották és az átlagpolgár szemében annyira kirekesztetté vált, a legkülönfélébb másodvonalbeli és harmadrangú tudósok és orvosok, valamint a televízó megrendelt magasztaló szónokai annál könnyebben tudták meghurcolni. A banditáknak ebben az esetben még forrasztólángra sem volt szükségük, mivel a páncélszekrény nyitva állt. Hogyan mondta Katóca a Grimm mesében?: „Emberek, nyissátok ki az ajtót, rabolni akarunk!”

Végül is, még ma is minden tudománynak megvannak a valódi vezető tudósai, akik semmit nem bitorolnak forrásmegjelölés nélkül, másrészről minden diszciplinának megvannak a kongresszusi küldöttei, nagyotmondói, akik gyakran csak a nyilvánosság előtt képviseltetik magukat. Az ilyen üresfejűek szívesen zsebelnek be mindent, amit csak tudnak. A tudáselnyomás hosszú története bizonyítja ezt.

Így Dr. Hamer tanítása után is hirtelen pszichoonkológiáról kezdtek beszélni, egy olyan rákgyógyítási módszerről, amely a lélekre koncentrál, akármit is értettek, vagy értenek ezalatt: Erre a szóra (vagy ez már egy fogalom?) csak a felfedező támaszthat igényt, mivel a felfedezés Dr. Hamer után keletkezett. Úgy értem ez nem más, mint a „tudósok” (sic!) szemtelen reakciója, vagy egy kétes akadémiai álca nyomorúságos alkotása, amelyet azért találtak ki, hogy Dr. Hamer tanítása érvényre jutásának pillanatában használhassák, talán azt jelezvén, mintha „Ez a gondolat mindig is lett volna!”, (bár ki tudja?), hanem hogy így utaljanak rá, hogy ők ezt már rég tudták. A televízióban már hónapokkal azelőtt véletlenül láttam egy adást, amelyben az amerikai orvoslás legutóbbi bölcsességeit sorolták: Míg a német média egyszerűen elnyomta Dr. Hamert, a külföldi „kollégáknak” megengedett volt, hogy Dr. Hamer elképzeléseit előadásaik 20%-ában saját kutatási eredményükként állítsák be. A televízió úgy hozta ezt le, mintha egyáltalán nem tudnák, miről van szó: eltűrte egy tudós kifosztását. Így történik újra és újra a szemünk előtt, hogy egy kutatási eredményt másoktól átvesznek és igényt tartanak rá, míg a valódi felfedezőt egy egymással együttműködő csoport sakkban tartja, amelyről leginkább a félelmetes maffia szó jut eszünkbe. Nem tudok rá jobbat.

Hogyan alakult ki tehát a Dr. Hamer által létrehozott Germán Gyógytudomány?

• 1978. augusztus 18-án Dr. Hamer igen tehetséges fiát Korzika szigetén, Cavalloban eltalálta az olasz trónörökös végzetes lövése.
• A fia szenvedése és halála okozta sokkhatás nem sokkal azután, 1978. december 7-én heredaganatot hozott létre Dr. Hamer testében.
  Ahogy ez később világossá vált számára, a rákért felelős veszteség-konfliktust a feleségével történő intenzív beszélgetések alkalmával meg tudta oldani.
• 1981 júniusától Dr. Hamer belgyógyász főorvosként dolgozott egy rákklinikán, és ellenőrizni kezdte a rák kialakulásának lelki okait a jelenlévő pácienseknél. Amint felfedezéseit a klinikán orvosi vita tárgyává szerette volna tenni, a klinika vezetése választás elé állította, hogy vagy megtagadja tanait, vagy elhagyhatja a klinikát. Dr. Hamer elhagyta a klinikát, miután éjt nappallá téve az utolsó beteget is megvizsgálta.
• 1981. október 4-5-én Dr. Hamer az olasz RAI televízióban, és a Bajor televízióban nyilvánosságra hozta felfedezését:
  Az aktív rák kialakulása a „Dirk-Hamer-szindrómával” kezdődik, amelyet Dr. Hamer a fiáról nevezett el. A szindróma fogalom több betegséget kiváltó jellemző összetalálkozását jelenti. Három jelenség együttműködésével írható le:
  
  1. egy nagyon súlyos konfliktus-élménysokk 
  2. egy akut dramatikus esemény (sorscsapás) 
  3. egy magányosan átélt esemény (a beteg egyedül van, vagy nincsen senki, akivel beszélni tudna róla)

A „rák vastörvényének” legrövidebb összefoglalása egyben a rák kialakulását, elhelyezkedését és lefolyását is meghatározza – egy jelentős, régen Nobel-díjra érdemes felfedezés.

A „rák vastörvénye”, amely Dr. Hamer szerint egy biológiai törvényszerűség, a következő:

A „RÁK VASTÖRVÉNYE” egy empirikusan felfedezett biológiai törvényszerűség, amelyet eddig 15 000 Dr. Hamer által megvizsgált esetben kivétel nélkül bizonyítani lehetett.

A „RÁK VASTÖRVÉNYE” három egymással korreláló funkció túldeterminált rendszere, amelyből ha egyet ismerünk, a másik kettő is kiszámítható.

A „RÁK VASTÖRVÉNYE” így hangzik:

1. Kritérium
Minden rákos, vagy a rákkal egyenértékű megbetegedés a DIRK-HAMER-SZINDRÓMÁVAL (DHS) kezdődik, vagyis egy nagyon súlyos, akut, dramatikus, izolatív konfliktus-élménysokkal, amely a DHS pillanatában egy ún. HAMERI GÓCOT alakít ki az agyban, amelynek hatására a DHS létrejöttének pillanatától kezdve elindul a rákos növekedés az adott szervben.

2. Kritérium
A konfliktus-élménytartalom a DHS kialakulásának pillanatában meghatározza mind a HAMERI GÓC elhelyezkedését az agyban, mind a rák vagy a rákkal egyenértékű megbetegedés helyét a szervben.

3. Kritérium
A DHS konfliktusfolyamata korrelál a HAMERI GÓC változásának folyamatával az agyban és a rákkal vagy a rákkal egyenértékű megbetegedéssel a szervben.

• 1981 októberében Dr. Hamer felfedezéseit, mint habilitációs értekezést („A DIRK-HAMER-SZINDRÓMA és a RÁK VASTÖRVÉNYE”) nyújtotta be a Tübingeni Egyetemen, mivel hitt benne, hogy a felfedezés érvényesülése felgyorsítható, és mivel rendszerét gyorsan ellenőriztetni kellett, ill. jóvá kellett hagyatni, hiszen annak helyessége újra és újra beigazolódott. Figyelemreméltó az eltelt rendkívül rövid idő a fia 1978. december 7-i halála és az első kutatási eredmények 1981. október 4-5-i publikálása, valamint a habilitációs értekezés javaslatának beadása között 1981 ugyanazon hónapjában. A tudománytörténetben megfigyeltek már hasonlót: A zseniális problémamegoldás gondolati lépések sűrű egymásutánjával érhető el, amely később még nagymértékben kiegészíthető.
  Dr. Hamer kb. 200 esetet sorolt fel, amelyek igazolják a pszichés ok meglétét és befolyását a rákos megbetegedések kialakulására. De egyetlen esetet sem ellenőriztek!
  1982 májusában a habilitációs értekezést rejtélyes körülmények között elutasították, - többek között az olasz herceg ügyvédje volt a tübingeni egyetem ügyvédje is.
  1986-ban a Tübingeni Egyetemet az egyik bíróság a habilitációs eljárás folytatására kötelezte, amit ők mind a mai napig megtagadtak.
   
• A továbbiakban a rák Dr. Hamer által felfedezett rendszerét mutatom be, amelyet ma egyszerűen „NEUE MEDIZIN - ÚJ MEDICINÁNAK” (új nevén: GERMANISCHE HEILKUNDE – a fordító megj.) neveznek, és amelyet szándékosan viszonylag röviden mutatok be, amelynek célja azonban kedvcsinálót adni Dr. Hamer könyveihez, nem pedig azok helyettesítése.

A NEUE MEDIZIN egy egyértelmű biológiai-orvosi rendszer, amelynek egyetlen hipotézise sincs, szemben az ún. hagyományos orvoslással, amely a hipotézisek sokszínűsége nélkül nem működik.

A NEUE MEDIZIN egy szigorúan természettudományos rendszer, és 4 db Dr. Hamer által felfedezett biológiai törvényszerűségre épül:

1. A RÁK VASTÖRVÉNYE
2. Minden megbetegedés két fázisának törvénye
3. A tumorok és a rákkal egyenértékű megbetegedések ontogenetikai rendszere
4. A mikrobák ontogenetikailag meghatározott rendszere.

A különleges ebben az átfogó rendszerben az, hogy amint azt a szigorú természettudományos szabályok megkövetelik, minden beteg esete pontosan reprodukálható e 4 biológiai törvényszerűség alapján. Ez az első eset az orvostudomány történetében, hogy egy ennyire pontos tudományos rendszer jött létre.

Az ember és az állatok szervezete 3 szinten (lélek – agy – szerv) szinkronban működik. Egy megbetegedés mindig az ún. DHS-el (DIRK-HAMER-SZINDRÓMA) kezdődik, az embert vagy állatot egy biológiai konfliktusos sokk „éri”. A betegség gyógyulása akkor kezdődik, ha a konfliktus lehetőség szerint a valóságban megoldódik. Azt az álláspontot, miszerint a rákot külső hatások (rákkeltő anyagok, dohányzás, azbeszt) alakítják ki, újra és újra megpróbálták a nyilvánosság fejébe verni, de ez alapvetően hibás elgondolás.

Többet erről pl. a „Einführung in die neue Medizin“ hangkazetta B oldalán talál az olvasó. 

VI. Doris Beck esete 

Mióta csak ismertem, a feleségem lenyűgöző fizikai és szellemi erőnek örvendett. Dél-Tirolban tett nyári túráink alkalmával pl. hegymászásokat szervezett, amelyek főleg nekem, aki az 1945-ös amerikai hadifogságban egy malomban, egy gerendán történő egyensúlyozó mutatvány után abszolút tériszonyos lettem, nagy erőfeszítésembe került. 11 órát voltunk úton. 1985-ben talán a legszebb nyaralásunkat töltöttük Bajorországban, amikor egy olyan betegség tört ki rajta, amelyet senki sem tudott pontosan meghatározni. Ennek ellenére víg volt, vidám és jókedvűen utazott haza. Otthon egyre gyakrabban és egyre tovább feküdt le pihenni. Én főztem az utasításai alapján. Szerencsére kipróbált háziorvosunk volt, aki őt megnyugtatta, nekem viszont pár mondatos szóváltás után azt mondta, hogy komoly az állapota, és a legrosszabbal kell számolnunk. Én magam is már régen így ítéltem meg a helyzetet, csak jól tudtam, mi a kötelességem.

Egyébként a feleségem táplálkozás szempontjából egész életében a rák elkerülésére törekedett, és mint kémikus mélyen meg volt győződve arról, hogy ezt a betegséget kívülről, az „általános toxikus helyzet” (Eichholtz) és a táplálékban lévő mérgek alakítják ki. Én is ezt gondoltam, és ma is azt gondolom, hogy a természetes táplálkozás hozzájárul az egészséghez, de régóta nem hiszek abban, hogy a rák kialakulásáért külső okok a felelősek. Ezen időszak után mindenesetre még nagyobb odafigyelést próbáltam biztosítani neki. A feleségem aggasztó mértékben fogyott le, ennek ellenére még mindig átjárta a gyógyulás reménye és tele volt energiával, másrészt megfelelő megfogalmazásokban a halálát prognosztizálta. Ezt először akkor tapasztaltam, amikor 1986 januárjában a halála utáni újraházasodásomat javasolta. A gondolatot határozottan visszautasítottam, ami őt önfeladásba taszította. Még autóval elvezetett a klinikára, és néhány hét múlva egyedül tért vissza. Csak csodálni tudtam hatalmas életenergiájáért. A klinikáról végre megkaptam a diagnózist: hasnyálmirigyrák.

A feleségem sokáig otthon volt, és végül csontsoványra fogyott. Egy vasárnap a gyümölcsfáinkat metszette vissza. Tartottam a létrát, és folyamatosan attól rettegtem, hogy lezuhan. Órákig tartó munka során egyetlen szívóhajtást sem hagyott ki. Hogy a legfelsőt elérje, szabadon állt a magas létra legfelső fokán, én pedig ugrásra készen vártam, hogy elkaphassam. Nem engedte, hogy elvegyem tőle a munkát, akárhogy is kértem. Igen, még sikeresen szemre oltott egy gyümölcsfát, ahogyan azt azóta már mindannyian tudjuk. Később külön megköszönte, hogy ezen a vasárnapon zokszó nélkül mellette álltam.

Mivel nem jutott be arra a klinikára, amelyet a háziorvos sürgősen javasolt, egy másik kórházat kellett felkeresnie, szintén Bonn külterületén. Az ott irányadó osztályvezetőt, egy sebészt és professzort egyik jó ismerősünk úgy emlegette, „mint aki ha kell, ha nem operál”. De aztán a feleségem a belgyógyászatra került egy veszekedős professzorhoz, aki soha, egyetlen tapintatlanságot nem hagyott volna ki. Magában egyáltalán nem kételkedve minden vizit után újabb és újabb tüzérségi ágyukat puffogtatott, hogy a háziorvosunk az ismert orvos Dr. ... sógora, akik mindketten a homeopátia képviselői, amely, mint ahogy különösen kemény hangsúllyal megjegyezte, szerinte „paragyógyászat”. Egy „városi hatalmasság” (Thomas Mann) részéről gyakorolt ennyi tapintatlanság láttán a feleségem már többszörösen megalázva, megsértve és üresnek érezte magát. A veszekedős professzornak úgy tűnt, egyáltalán nem számít a páciensek lelkivilága, és akkora adag nyers önbizalommal rendelkezett, hogy éppen emiatt az önbizalom miatt gyógyíthatatlan elephantiasisban szenvedett, méghozzá annyira nyilvánvalóan, hogy az „még a laikusok számára is szembetűnő volt” (Alfred Dove). Ilyen orvosokkal kellett megküzdeniük a pácienseknek, akiknek a legnagyobb lelki segítségre lett volna szükségük.

Hála Istennek a feleségemet hamarosan kiengedték innen, és a sebészeti osztályra helyezték át. Istennek háromszorosan hála, a sebészprofesszor szabadságra utazott, és én némán énekeltem magamban az egykori slágert, hogy a feleségem ne panaszkodhasson a cinizmusom miatt: „Unser Chef ist nicht da, ei das haben wir so gern, ich wollte er käme nie zurück, das wär für uns das allergrößte Glück”! (Nincs itt a főnök, jaj de jó, bárcsak ne jönne vissza sose, az lenne számunka a legnagyobb szerencse. – A ford.) A feleségem egy fiatal, szerény, és minden tekintetben tapintatos fiatal orvos kezébe került. Igaz, ő engem is úgy kezelt, mint egy panoptikumi bábut. Hiányzott a részéről bármely személyes megszólítás, minden személyes szó, minden beszélgetés esetleg valami közösről. Csak azt szerette, ha meghallgatom. Ugyanezt tapasztaltam később a főnökénél, igaz hatványozottan, trópusi burjánzásban. Végül is láthatta volna bennem a kollégát, ami akadémiailag (még) mindig nem lett volna meglepő. Azt gondolhatná az olvasó, az ilyesmi csak az egyenjogúsági elv egy általam helyeselt elutasítása. De nem erről van szó. Csak az volt az érzésem, hogy itt egyáltalán nem törődtek a páciens múltjával, mert így minden egyszerűbbnek tűnt. Saját véleményüket oly mértékben tekintették megtámadhatatlannak, hogy ellenvéleményt nem is tartottak lehetségesnek.

Amit a méltóságos úr mondott, egyszerűen nem volt megcáfolható. Mennyi párbeszéd és a segítségnyújtás milyen további lehetőségei vesztek így el?

A feleségem azzal a biztos szándékkal jött erre a klinikára, hogy nem engedi megoperáltatni magát. De hamarosan azt vettem észre, hogy az egyre határozottabbá váló fiatal sebész a test felnyitását javasolta, hogy a diagnózisról megbizonyosodhasson, amely másképp nem lett volna biztos. (Bárcsak Dr. med. Ryke Geerd Hamert hívta volna, mennyivel könnyebb lett volna minden: elég lett volna egy CT vizsgálat a pontos diagnózis megállapításához.) Bár ez a rendelkezésükre állt, mégis úgy tettek, mintha az operáció nem lenne elkerülhető. A sebész személyesen mondta ezt nekem. Én, mint normál laikus sajnos hittem neki. Számomra a feleségem hihetetlen súlyvesztesége után nem volt több kétség. Bárcsak már akkor ismertük volna Dr. Hamert! Akkor tudtuk volna, hogy a nagy súlyveszteség mindig egy aktív konfliktus csalhatatlan jele. A diagnosztikai „betekintés” csali volt a szükségtelen operáció végrehajtásához, és az orvosok teljes tudományos tehetetlenségét volt hivatott elfedni. Az éhbélkanyarulatot kötelező módon új gyomorkijárattal kellett helyettesíteni, amelyre később egyáltalán nem volt szükség. A dogmának győznie kellett! De nem győzött, hanem saját magát cáfolta meg.

Ekkor történt valami, amit nem láttam előre: a feleségem megbabonázódott az orvos visszafogott stílusától, aki a diagnózist megerősítendő, meggyőzte őt a test felnyitásának szükségességéről, és ő az esetleg utána szükséges operációba is beleegyezett. A feleségemnek a legnagyobb valószínűséggel azt mondhatták, már csak rövid ideje van hátra, amit legalább szeretnének meghosszabbítani. Nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól, amikor a fiatal sebész az operációról tájékoztatott. Még ha csak feltételezni tudom is, (és nem ok nélkül), de ma határozottan biztos vagyok benne, hogy a feleségemet már ebben a pillanatban halálra ítélték. Ezt mindenképpen a sebész tévedésének, és nagymértékű tudatlanságának számlájára írom, mivel Dr. Hamer tanításának nyilvánosságra hozatalát szigorú tudáselnyomással akadályozták meg. A valójában gazemberek szakmai tudáselnyomásból, jogilag hibás viselkedésből, az orvosi kamara nagyképűségéből és egy bűnös maffia polipkarjaiból álló vastag „szövetet” alkotnak, amely összességében maga a rákos fekély, amelyet egyetlen jogállamnak sem szabadna tűrnie, és a Német Szövetségi Köztársaság sem fogja örökké tűrni. Ez legyen az utolsó rákos fekély, amelyet tűzzel és vassal kell megsemmisíteni, hogy ne mérgezze meg az egész szervezetet.

Akkoriban a feleségem egy kétágyas szobában feküdt, együtt a fiatal és egészséges W. asszonnyal, akinek nem tudok eléggé hálás lenni optimista vigasztalásáért, és megnyugtató kedvességéért. Személyesen megéltem, ahogyan egyszer a feleségemet egy pesszimista kitörés után energetikailag újra talpra állította. Én mindenesetre sokkal inkább meg voltam győződve arról, hogy ez a beteg tényleg segítséget nyújt és rálát a betegségre, ellentétben a kezelőorvosokkal, pedig ő csupán a nagylábujját jött megoperáltatni erre a klinikára.

Nagy csalódásomra akkoriban érkezett vissza az osztályvezető főorvos a szabadságáról, és máris megkezdődtek a tapintatlanságok, amelyek a mai napig hihetetlennek tűnnek számomra: Például hangosan a feleségem betegszobája előtt úgy kiáltott rám, mintha fából lennék, és úgy, hogy a feleségem mindent hallhatott, hogy csodálkozik a háziorvoson, hogy miért küldte egy vagy több gyermekét is Waldorf-iskolába, pedig ő maga nem sok jót gondol az antropozófiáról. Nem tartotta túl okosnak, hogy nekünk ilyen háziorvosunk volt, akinek joggal feltételezhetően jól profitáló praxisa őt nyilvánvalóan irigységgel töltötte el. Így a feleségemre való tekintettel egy olyan embert kellett sértegetni hagynom, aki nekem is feltételezhetően teljesen hatástalan gyógyszerekkel segített meglepően rövid idő alatt, miután a Világszövetségnél (WSL) befejeztem elnöki pályafutásomat, és amikor olyan nyomorúságosan éreztem magam, mint ahogy sem előtte, sem utána sohasem. Mindezt a gyermekeim jelenlétében, akiket szintén már sokszor kezelt eredményesen ugyanez az orvos. Szüleikhez hasonlóan ők sem voltak az antropozófia hívei, amelynek gyümölcsei mindenesetre mindenkinek csak jót tettek. A visszavágást a belső dühöm ellenére visszatartottam, mivel ez a feleségem azonnali halálát okozhatta volna. Pont neki nem volt szüksége most ilyen tapintatlan fecsegésre, sokkal inkább kíméletre. Nem lehetett volna az ilyen szemrehányásokat, amelyek önmaguknak is ellentmondtak az osztályvezető szobájában elintézni?

A feleségem már így is láthatóan felizgatta magát és valójában, ahogy ismertem, vérmérséklete a tetőfokán volt. Arra kötelezett, hogy fojtsak vissza minden szót. Látszólag ezt nagyon könnyedén megtettem, de az ökölbe szorult öklömet szívesen szabadjára engedtem volna.
Ám aztán jött még jobb is (ill. jobban mondva: rosszabb!): Amikor egyszer ugyanis a kedves professzor egyszerre vizitelte mindkét pácienst (ha ez a fogalom nem emlékeztetne annyira egy jó orvosi szokásra), a két nő ágya elé állt, és hangosan azt hozta a tudomásukra, hogy mennyire sajnálja az egészséges W. asszonyt, hogy egy ilyen beteg ember mellett kell feküdnie, mint a feleségem, és hogy mennyivel szívesebben kívánna mellé egy fiatalabb férfit. Micsoda kívánság egy keresztény klinikán határtalan önbizalommal kimondva két harmonikus házasságban élő, egészséges gyermekeket nevelő nő előtt!

Hogy ez a fajta tapintatlanság nem számított kivételnek, egy kicsivel később tudtam csak meg: Egyik legkedvesebb kollégám ugyanis véletlenül járt már ezen a klinikán korábban. A kedves feleségét veszítette el, és amikor a klinika karácsony környékén kezdett kiürülni, megkérte a professzort, hogy hadd maradjon a klinikán az ünnepek alatt, mivel otthon csak egyedül és segítség nélkül lenne. A kollégám több volt, mint meglepett, amikor megtudta, hogy mégis hazaküldték. Hogy mit mondott a drága professzor, amikor a kolléga a vizit során felelősségre vonta? „Ah, tudja, azt hittem, felcsípett valakit!”

Ez az orvos továbbra is hivatalában marad a boldog nyugdíjazásáig, a búcsúztatón elismerik majd sikereit és a páciensekre fordított figyelmét, krokodilkönnyekkel megsiratják és …

A gyermekeim és én is megrémültünk az ápolószemélyzet időközbeni tapintatlansága miatt, amikor az egyik ápolónő rendszeresen „leeresztett szarvakkal”, köszönés nélkül rontott a szobába, aztán megint kifutott, pedig minden apróság, a professzor „vizitjeivel” együtt az egyetlen érzelmi kapcsolatot jelentették a két páciens számára. Hiába, amilyen az úr, olyan a szolga.

A feleségemet megoperálták. Egyedül őt kérdezték meg. A dolog nem volt közös megbeszélés tárgya a sebészekkel. Akkoriban egyébként magam is egyet tudtam érteni a feleségem akaratával, mivel nem ismertem más alternatívát. Átadták az operációról szóló jelentést. Ez még egy laikus számára is nyilvánvalóan egy komplikált beavatkozásról szóló jelentés volt: 

Kettévágás, áthelyezés, összekötözés, kimetszés, és neves sebészek minden lehetséges módszereit alkalmazták. A fiatal orvos azt mondta nekem: „Gyógyulásra már nincsen remény!” Megkíméltem őt ettől a kérdéstől: „Egyáltalán miért volt szükség erre az operációra?” A professzor kicsivel később azt mondta nekem, hogy „meghosszabbítottak egy emberi életet”. Sohasem tudtam, hogy elhihetek-e ilyesmit; végül is ezt nem lehetett bizonyítani. A magam részéről a mai napig szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a feleségemet e nélkül az operáció nélkül még meg lehetett volna menteni. Ám ezzel egy életerős, mindig hihetetlenül munkabíró asszonyt 56 éves korában végérvényesen halálra ítéltek. Néhány napra az intenzív osztályra költözött be, és első látogatásomkor még elég álmosnak hatva arról számolt be, hogy egy takarítónő kérdését hallotta, aki vizes tisztítószeres, vagy fertőtlenítőszeres oldat valamilyen keverési arányát akarta elkészíteni egy vödörben a csomagoláson feltüntetett módon, és ezért egy fiatal orvostól kért tanácsot. Ő nem tudott egyértelmű választ adni, és nagyon elnagyolt hasraütésszerű utasítást adott, ami katasztrofálisan fordítva sült el. Ezt már éber értelmével a feleségem is érzékelte. Mielőtt kiengedték a jelenlétemben még szívélyesen megköszönte a fiatal sebésznek a fáradozásait…

Amikor hazaértünk, a kezemben vittem fel a lépcsőn, és ágyba fektettem. A ház folyosóján azt mondta: „Nem bírom tovább.”

Amikor kellett, fel-le cipeltem a lépcsőn.

Mivel Bad Godesbergerben az Albert Schweizer-házban gyakran tartottam előadásokat, megkaptam havi programjukat, és elindultam az útra, amit egy ismerősöm már egy ideje megszervezett: Katzenelnbogenbe, Dr. med. Ryke Geerd Hamer rákklinikájára, aki már többször igazolt egy új, a rákról szóló elméletet a gyakorlatban. Sajnos a feleségem nem akart résztvenni ezen az utazáson, pedig többször tett el újságkivágásokat, amelyben ezt az orvost emlegették, amint azt a halála után megállapítottam. Figyelme kétségtelenül inkább az összefüggésekre, mint az orvos nevére irányult, amit sajnos elfelejtett.

A már bizonyított háziorvos nagy leterheltsége ellenére is olyan gyakran jelent meg nálunk, amennyire csak lehetett, és végül rendszeresen látogatott bennünket. Mindenki hálás volt, és mindig az volt a szilárd meggyőződésem, hogy jó szavával és emberi hozzáállásával is segít.

A feleségem kérésére közös végrendeletet írtunk, amit mindketten aláírtunk. Már a golyóstollat is alig bírta tartani. Felolvastam az írást neki és a gyerekeknek, ahogy szerette volna.

Ekkor a feleségem mindenképpen szeretett volna egy régóta tervezett szabadságra menni, ismételten Bajorországba. Én halkan megpróbáltam lebeszélni róla, mert a legrosszabbtól tartottam, de nem volt mit tenni, és a terve vélhetően mindezek ellenére is helyes volt. A háziorvos is teljesen egyetértett vele.

Így megágyaztunk neki az „Opel Kadettünk” hátsó ülésén, amit a legidősebb lányom vezetett. Tudtam miről van szó, amikor a feleségemet utoljára lehoztam a lépcsőn. A legidősebb lányunk erlangeni kollégiumánál tartott köztes megálló után másnap szerencsésen megérkeztünk a nyaralóhelyre, ahol a Bauer család szívélyesen fogadott minket. Nem tudom eléggé dicsérni Baueréket az általuk sugárzott tapintat, szeretet és segítségnyújtás miatt; a család két, még kicsi gyermekét mindketten nagyon szerettük; ők is barátságosak és elevenek voltak és együttéreztek voltak velünk.

A lányom, Friederike már korábban sem bízta a véletlenre a dolgokat, és egy ismerőstől megtudta, hogy Dr. Hamer Kölnben él. A testvérével odautazott, és elég gyakran látogatta az orvost, ami annak ellenére, hogy teljes mértékben a feleségemen való segítségnyújtásra koncentráltam, már nekem is feltűnt. A lányom sürgős hívására Dr. Hamer azonnal megjelent a nyaralás helyszínén. Ez után az operáció után már nem lehetett segíteni, de így is nagy hatást gyakorolt a feleségemre, akit támogatott. Amikor a feleségem egy csodás meleg nyári napon, 1986. augusztus 3-án a Bauer család szép parkjában, a szabadban egy tábori ágyon elaludt, egy nagy asszony távozott, akinek még nem szabadott volna meghalnia. Csak egy dolgot vettek biztosra a kezelőorvosok a klinika sebészeti osztályán: egyedül a halálában voltak biztosak. A véget már az operáció jelentette, ahogyan a sebész maga is megmondta. Akkoriban az jutott eszembe, hogy valamikor Detlev v. Liliencron a pozitív „Heilschnitt” német szó (jelentése gyógyító vágás (a ford. megjegyzése) használatát javasolta az operáció helyett. Részemről azt gondoltam: A feleségemet valójában orvosilag kivégezték.

VII. Hugo meggyilkolása

A feleségem halála után még néhány napot a formalitások elintézése miatt a nyaralóhelyen töltöttünk, és utána utaztunk vissza Bonnba. Néhány nap múlva esedékes volt egy fiatal francia páciens látogatása az édesanyjával, és az édesanya barátnőjével (hogy Dr. Hamer közelében lehessenek, akinek tanácsára sürgősen szükségük volt): mindketten középiskolai tanárnőként dolgoztak egy gimnáziumban. Amikor megérkeztek a fiú már szinte halott volt. Már nem beszélt semmit és csak bámult maga elé. Legalábbis én soha nem láttam másmilyennek.

Egy magukkal hozott CT- és egy a tüdőről készült felvétel láttán Dr. Hamer azonnal felállította a diagnózist. Akkoriban egyébként rövid időre ismét visszaadták orvosi működési engedélyét. Gyorsan hivatott egy mentőt, és egy gyermekklinikára utazott a pácienssel. A gyermek szívburkában víz gyülemlett fel, amit le kellett csapolni. A klinika főorvosa meglepődött a diagnózis helyességén, ilyesmit nem gyakran élt meg. De a helyzet azonnal megváltozott, amikor megtudta az orvos nevét, aki ezt a láthatóan halálra ítélt fiút odaszállította. Ezután nem történt semmi. A pácienst visszahozták a házamba. További értékes órák teltek el, a beteg egyre inkább légszomjban szenvedett, amikor egy pár nap múlva ismét a klinikára kellett szállítani. Ott egy fiatal energikus doktornő azt mondta az anyának a fiú jelenlétében, hogy a fia meg fog halni. De mivel a Dr. Hamer által kért beavatkozást nem végezték el, megint napok teltek el feleslegesen, mivel senki sem állt készen a lecsapolásra.

Dr. Hamer, akinek lakásán akkoriban rendőri razziát tartottak, hogy megállapítsák, kezel-e még betegeket, tanácsomra minden dokumentumot, aminek elvételétől tartott, hozzám hozott át. Naponta tapasztalhattam, mit jelent a maffia általi üldöztetés. Rögtön tudták, hol tartózkodik Dr. Hamer.

Különösen zaklatóan gyakori hívások sora érkezett egy marseille-i doktornőtől. Egyszer rákiabáltam, hogy hagyja már abba ezeket a hívásokat, mert ez a telefon privát, és kizárólag a sajátom, és hogy miatta már az akadémiai diákjaim és kollégáim is akadályoztatva vannak. Semmi sem segített. Addig hívogatott, míg elhitette velem, hogy úgy gondolkodik, mint Dr. Hamer, és előrevetítette annak lehetőségét, hogy majd az ő autóját is baleset fogja érni. Ugyanezt már többször megpróbálták Dr. Hamerrel is véghezvinni. A továbbiakban egyáltalán nem is szeretnék erről beszélni.

A Dr. Hamer által megalkotott, a rákot magyarázó rendszer és az egyre növekvő számú tagadhatatlan gyógyulási eredményei a hivatalok és bíróságok számára veszélyesebbnek tűntek, mint a maffiózók, a bankrablók és a terroristák. Mivel hamarosan ismételten nem praktizálhatott, mert nem akarta megtagadni a tanait (ahogy szó szerint a bírósági ítéletben leírták), a legegyszerűbb és leghatékonyabb módon nyomták a víz alá, anélkül hogy ez bármely bírót, akinek a szociális és emberi következményeket is át kellett volna gondolnia, a legcsekélyebb mértékben érdekelt volna.

Ó, boldog Galilei, milyen egyszerű is volt Neked!

Dr. Hamert minden egyes útján, jártában-keltében megfigyelték, anélkül hogy maguk a megfigyelők részéről ennek valaha is bármi értelme lett volna, mert ő sohasem cselekedett jogtalanul. Így jegyzőkönyveket írtak, táviratokat küldözgettek és közleményeket adtak ki, pl. hogy Dr. Hamer 19:10 perckor érkezett meg Zürichbe vonattal, kiszállt, és egy hotelbe ment. A néma adófizető kifakadt ezen a képtelenségen. A kínzás és az elnyomó módszer fejlődése megfelel a 20. század fejlődésének: Államilag engedélyezett tudáselnyomás a vita elrendelt megtagadásával – nem a régi Szovjetunióban, hanem a Német Szövetségi Köztársaságban! Újra és újra megpróbálták Dr. Hamert pszichiátriai klinikára zárni, mint ahogy az a régi Szovjetunióban, és néhány demokráciában is megtörténik.

Egyik nap pl. éppen a könyvtáramból jöttem, és megláttam egy véletlenül nyitva hagyott ajtón át, ahogy a fiatal Hugo a konyhában lévő széken összeesett. Hugo meghalt? Nem. Meggyilkolták az elmulasztott segítségnyújtás következtében.

*

Ha egy túlhaladott, pánikot kiváltó beszéddel terhelt rákos beteg természetes öngyógyító folyamata zavartalanul, örvendetes módon lezáródik, bizonyos esetekben sebészi segítségre van szükség, hogy a gyógyító erők által betokozódott cisztát ki tudja venni a testből. Úgy, mint szegény Hugo esetében, ilyenkor a beteg kezelőorvosa kénytelen a sebész segítségét igénybe venni.

1991-ben sokadik esetben történt, hogy egy Hugohoz hasonló pácienst ide-oda küldözgettek, és egyetlen sebész sem akart segíteni. Ugyanakkor csak egy már betokozódott cisztát kellett volna kivenni a hasából.

Ily módon két dolgot érhettek el: Egyszerre vádolhatták Dr. med. Hamert egy páciens haláláért (akinek dogmatikai okokból megtagadták a segítségnyújtást), és szidalmazhatták rendszerét. Még Dr. Hamer egyik rokona is, aki orvos volt, szintén elutasította a pácienst, egy másik sebész pedig rövid úton az elfekvő osztályra vitette.

Dr. Hamer rábírta a feleséget, hogy hozza el a pácienst a klinikáról, ahol már egy hete morfiumozták. A hagyományos orvoslás minden előrejelzése ellenére a páciens még ma is él.

Dr. med. Hamer végül szerencsére talált egy sebészt, aki bizonyos szarkazmussal fogta meg a szikét, mert a Hameri rendszer hatékony cáfolatában bízott.

Később megtudták, hogy a klinikán fogadásokat kötöttek az operáció előtt, hogy nem fog sikerülni a műtét – de mégis sikerült!

Ez a sebész is, mint már jó néhányan előtte, meglepetten állapította meg, hogy Dr. Hamernek igaza volt: egyáltalán nem az elvárt metasztázist találta, hanem egy 20 kg-os betokozódott cisztát. (Amerikában egyébként nemrégiben egy 40 kg-os cisztáról is beszámoltak).

Következtetés: Egy további halálesetet sikerült üggyel-bajjal megakadályozni, és az emberben felmerül a kérdés, vajon hány pácienst lehet egyáltalán még megmenteni a jövőben, és mindenekelőtt hány emberéletnek kell még a túlhaladott orvosi diktatúra hivatalosan támogatott bojkottja miatt önhatalmúlag véget vetni?

Dr. med. Hamer egyértelmű gyógyítási sikerei után a nagyszámban meggyógyított páciensek nem hagyhatják a jogtudományra a döntést, avval kapcsolatban, hogy miről is szól ez az egész valójában. Az orvosi bojkott és az összeesküvés ellentmondanak a tévedésből, vagy a „gondatlanságból elkövetett emberölés” jogi kibúvóinak. Itt hidegvérrel elkövetett gyilkosságról van szó. Okai a közrendbe ütköző butaság, rosszindulatú emberellenes tudáselnyomás, a hippokratészi eskü tudatos megkerülésével.

VIII. A professzor ijedtében egyszerűen elszaladt

Ekkoriban a következő eset történt. Dr. Hamer CT-felvételek sorozatát tűzte a házam déli oldalának egyik napsütötte ablakába. Azt a geográfiai összehasonlítást fejtegettem neki, amelyet Alexander v. Humboldt pl. a Vezúvnál használt, az időben eltérő mérési adatok kiértékelésekor. Egy hasonló eljárást alkalmazott ebben az esetben Dr. Hamer is.

A legrégebbi CT egy páciens agyáról egy konfliktusos eseményre adott válaszreakciót mutatott, egy ún. Hameri gócot. A következők derültek ki: ahogy én magam is hallhattam és láthattam, egy egyértelmű elhalványulás, amely a már megoldott konfliktus jele, míg az utolsó felvétel már az előrehaladott gyógyulást mutatta.

Mivel egy kölni professzor meg akart vitatni Dr. Hamerrel egy ilyen CT-sorozatot, úgy gondoltam, minél előbb oda kellene utaznia és a kollégáját ezzel a sorozattal konfrontálhatná, amely véleményem szerint különösen látványosan dokumentálta a folyamatot.

Így történt tehát, hogy Dr. Hamer felkereste az ismert professzort, aki sajnos az egyetemi oktatótól függött. A professzor azt válaszolta, hogy készen áll, ha rendelkezésére bocsátanak egy több darabból álló CT sorozatot ugyanarról a páciensről. Dr. Hamer már régen a kivetítőre rögzítette a felvételeket, hogy egyetlen másodperc se menjen veszendőbe, és azon nyomban fejtegetésbe kezdett. Mivel egyáltalán nem lehetett másképp magyarázni, mint ahogyan ezt ő tette, és mivel a professzor nem mutatott ellenvéleményt, amelyre bármikor lehetősége lett volna, kellemetlenné vált a professzor számára a helyzet, mivel az egyetemi oktatója alapvetően, természetesen a vitát mellőzve más véleményen volt. (Hova juthatna az ember az antik oktatási világ ilyen túlhaladott gyakorlatával?)

Különös állapotok a 20. századi egyetemeken, egy olyan országban, amelynek példaszerű alaptörvénye a tudás, és a kutatás szabadságát hirdeti és garantálja, és ahol másrészről egyetemi oktatóknak megszabhatják a tudást, mintha alárendelt gályarabok lennének – és ennél a legtöbb esetben nem is többek, mert inkább híg levest esznek, mint hogy egy kicsit a jogaikért harcolnának. Ugyanezek az emberek egybehangzóan és magabiztosan állítják, ha valaki azzal áll elő, hogy igazságtalanság érte, hogy ma már nincsen ilyen, és hogy mindez csak buta frázis.

Összefoglalva: Nagyon gyorsan kényes lett a téma, és az orvosi szakértelemnek elutasítást vagy beleegyezést kellett volna mutatnia, és nem csak ezt, mert egy habilitáltnak, aki orvosi professzori címet kapott, magyarázatot is kell tudni adnia. A nyilvánosság is igényt tart erre. Világosan és egyértelműen kell tanítani a rák elleni küzdelemben tett előrelépésekről, de nálunk a Német Szövetségi Köztársaságban meglepően sokakat táplálnak egyszerű dezinformációkkal, és ártalmatlan kijelentésekkel. Az ilyen rövid orvosi történetekből még soha nem rajzolódott ki egyértelmű kép, és számomra majdnem úgy tűnik, mintha minden lelkiismeretlen hamisító, tudatosan őrizkedne a túl sok beszédtől. A célzások már éppen elég rossz hírét keltik valakinek, csupán egy egyszerű utalás a tudásalapon megvitatott működési engedélyre pl. már sok lenne a jóból, pedig a valóságnak felelne meg. Hatásosabb a kétségbe vont orvosi működési engedély örvendetes üzenete. Így mindig nyitva hagyhatják az ajtót, hogy a fordulat pillanatában időben a megfelelő hajóra szállhassanak át, amelynek kapitánya egyébként az orvosi kamara megalkuvás nélküli elnöke lesz. Ő kapitányi kinevezés nélkül is elkormányoz egy hajót.

Összefoglalva: Kínos lett a helyzet. A professzornak válaszolnia kellett – és mit tett? Hirtelen nyugtalan lett, és mint mindenki, aki megzavarodik tudattalanul a gallérgombjához kapott, izgatottan viselkedett és sietősen kihangsúlyozta, hogy nagyon siet, mert van még egy időpontja – és csak futott és futott, hogy csak úgy égett a lába alatt a talaj, ahogy a katonák szokták mondani, nem alaptalanul. Véget ért a vita. Véget ért az akadémiai illendőség. Az egyetemi oktató egyébként sem vitatkozott. Végül is miért fizeti az anyaország az ilyen tudósokat (sic!), akik sem a hitük, sem a véleményük mellett nem állnak ki? És milyen gyakran fogták a tudósok korábban és később is menekülőre az igazság és az empirikusan bizonyítható elől? Akadémiailag nem lehet megtagadni a vitát, mert az szembemegy az egyetem erkölcsi törvényével. Végül is a tudomány nem más, mint az ismeretekről szóló folyamatos vita egyik formája. A valóságban azonban túl gyakran nem más, mint a tudáselnyomás folyamatos formája, amit a felesküdött tudós társaságok szinte nagyobb erőfeszítéssel, kedvvel és szeretettel végeznek, mint a tudásbővítés kötelességét.

Ez a menekülés is a tudáselnyomás egyik formája, miközben a tudást elhallgató nyugodtan tér vissza akadémiai ártatlansága berkeibe; ez a tudáselnyomás leggyávább, legtudománytalanabb módja. Milyen lehet az ilyen embereknek, akiknek a rákövetkező előadásokon hazudniuk kell a diákoknak, és adott körülmények között olyan dolgokat kell állítaniuk, amelyekről egyáltalán nincsenek meggyőződve, csak azért hogy ne veszítsék el pozíciójukat, vagy pedig, hogy a leküzdhető nehézségek nyárspolgárilag elkerülhetők legyenek. Jobb követ törni, és kenyéren és vízen élni, mint az ilyen akadémiai rossz gazdálkodás igájába hajtani a fejünket.

IX. Hogyan akadályozott meg a Bonni Egyetem rektora egy vitát?

Már a feleségem halálakor az volt Dr. Hamer kívánsága, hogy a Bonni Egyetem egy nagyobb előadótermében tarthasson nyilvános vitát, és kérte a közreműködésemet. Számomra ez nem jelentett nehézséget, mert már többször vezettem konferenciákat, és mást ebben az esetben sem akartam. Mivel egyáltalán nem rendelkeztem a rákkutatás területén szakértelemmel, csupán semlegesen és szakszerűen akartam vezetni az ülést: ügyelni az azonos beszédidőre, a folyamatosan beszélők, és a rendbontók leállítására. A rendezvény lebonyolítására lett volna lehetőség az intézményben, hiszen már az 50. szemesztert dolgoztam le ott. De a hivatalos utat választottam, hogy minden vádat kizárhassak. Dr. Hamer beszélt a matematikai-természettudományos fakultás dékánjával, aki semmilyen akadályát nem látta a dolognak. Ekkor Dr. Hamerrel, és legidősebb lányommal felkerestük a rektort, az anatómiatanár Prof. Dr. Kurt Fleischhauert. Habár ő nem látott problémát a dologban, sőt még csodálkozott is azon, hogy egy ilyen magától értetődő ügy miatt fáradozom. De aztán hirtelen megváltoztatta a véleményét, hozott egy papírt, és jegyzetelni kezdett. Dr. Hamer közölte vele, hogy ki ő. Szemmel láthatóan a rektor pontosan tudott erről, hogy honnan, az sajnos nem derült ki. Dr. Hamer őt magát, és az egész orvosi fakultást is a legszívélyesebben meghívta, de persze ő meg sem akart jelenni, és mindenfajta vitát többszörösen elutasított: „Nem akarok vitatkozni!” – hangzott az akadémikus eskünyilatkozat éppen a saját egyetemem rektorának szájából.

Én még utaltam rá, hogy nem én egyedül fogok a vita tisztaságáért felelni, hanem időközben biztosítottunk volna egy magasrangú bonni államügyészt, aki segített volna. A rektor elbocsátott bennünket. Írásos értesítést ígért. Minden további nélkül lezárta a termet azzal az indokkal, hogy nem várható el egy olyan orvostól hogy előadást tartson, aki már nem praktizál. Visszavágtam, hogy talán rám is, mint a tantestület több évtizedes tagjára vonatkozik a törvény előtti egyenlőség elve, és olyan vitatott személyekre és csoportokra utaltam, akik minden további nélkül használhatták az egyetem termeit. Nem történt semmi változás. A kölni közigazgatási bíróság a rektor oldalára állt, ugyanakkor a legkisebb mértékben sem tudta érveimet megcáfolni. Egy eltemetett paragrafusra hivatkoztak, és abban bíztak, hogy ráillik erre a helyzetre is. Amikor az elveszített per után egy tényleg szerény összeg kifizetését megtagadtam. Egy napon felhívott a bíró. A mondandójában megemlítette, hogy természetesen semmilyen vitát nem akarnak megakadályozni. Láthatóan most az én oldalamon állt. Utaltam rá, hogy egy szabad országban nincsen szükség a viták megakadályozására, még kevésbé a tudáselnyomásra. Az óhajomat egyértelműen korlátozták, és én a törvény előtti egyenlőség elvére hivatkoztam, amelynek rám is vonatkoznia kellett volna. Végül úgy emlékszem, 35 német márkát fizettem ki, hogy a dolog véget érjen.

Vajon a rektor és a bíróság méltóképpen, és helyesen viselkedett? Németországban valóban paragrafusokra van szükség egy értelmes dolog megakadályozására?? Nem teljesen mást kellene megakadályozni? Például ezt a bonni rektort, aki vitákat akadályoz meg!

X. Almut Beck esete

Nem írja le más eset találóbban az állapotomat, mint amikor a hagyományos orvoslás a lányomnál Almutnál (1988 októberében) állapított meg rákot. A szokásos, pánikot kiváltó orvosi reakciók történtek a lányom által régóta jól ismert szakaszokban. Még szerencse, hogy erről ő már mind tudott, és így hatástalanítani tudta őket a maga számára. Igen, rákot állapítottak meg. Összedugták a fejüket a közelében, és ennek megfelelő gesztusokkal sugdolóztak. Majd következett az életveszély kinyilvánítása, és hogy gyorsan meg kellene operálni, nem, azonnal meg kell operálni.

Meglepő módon, (vagy inkább: érthető módon) a család néhány beavatottja örvendetesen nyugodt maradt. Valami meglepő derült ki: Dr. Hamer tanácsát már közvetlenül az abdomenről (hasról) készült első CT elkészítése után kikérték, ahol egy gyorsan növekvő tumort fedeztek fel. Dr. Hamer ezekkel a szavakkal üdvözölte a lányomat: „Gratulálok Almut, a legrosszabbon már túl vagy. Konfliktusod lehetett, amit sikeresen megoldottál.” A lányom előzetes tudásának, és ennek a kijelentésnek köszönhetően nem alakult ki a szokásos, diagnózis okozta sokk. A Dr. Hamer által felfedezett tumorok, és tumorral egyenértékű megbetegedések ontogenetikai rendszere azt mutatta, hogy a lányomnak tipikusan, gyógyuló fázisban lévő tumorja volt, vagyis egy sejtszaporulattal járó tumor a gyógyulási fázisban, amely vélhetően egy nagy sejtnekrózis konfliktusos fázisából alakult ki. Normál esetben az ilyen tumorok, ha nem vágják ki őket azonnal, hanem várnak néhány hónapot, később egy megszilárdult cisztává alakulnak, amit utána már nagyon könnyű kioperálni. Ha ezeket a cisztákat azonnal megoperálják, akkor még rá vannak nőve a közeli szervekre, amit a hagyományos orvoslás invazív tumornövekedésként diagnosztizál félre. Lerövidítve mindannyian meg voltunk győződve Dr. Hamer elképzeléseinek helyességéről, mivel éppen elég sikerrel végződő esetét ismertük már.

Az orvosok nyomást gyakoroltak. Semmi nem hatott rájuk. Az áldozat hála Istennek szabályosan elugrott a szikéjük elől.

Az esetet ismerők többségének legnagyobb rémületére Dr. Hamer tanácsa alapján Almut egy évet várt. Sokan, akik Almutot ismerték azt gondolták, hogy gyermeket vár. A hasa olyan volt mint, egy várandósságnál, és később többen meg is kérdezték tőlem, hogy a lányom megszült-e már…

Akkoriban egy jó ideig Dr. Hamer egy kissé távolabb eső klinikán dolgozott. Ott a tanácsára a beszállított betegeket egy olyan sebész kezelte, akire nagy hatást gyakoroltak elképzelései, és végrehajtotta kéréseit.

Itt Almutot Dr. Hamer és a legidősebb lányom jelenlétében sikeresen megoperálták, vagyis egy teljesen betokozódott cisztát, operáltak ki a „Hamer-szikével”, amelyet egy vastag köpeny vett körül. Még az előző napon a belgyógyász a következő diagnózist adta: „A teljes has tele van metasztázisokkal. Nincs már mit tenni. Nem operálható!” Az operációt egyébként teljesen dokumentálták, éppúgy ahogy az előtörténetét is, amely nem tagadható, ferdíthető el, vagy írható le véletlenként. A has felnyitása után egy 9 font súlyú, focilabda nagyságú képződmény ugrott a sebész szeme elé, és a sebész boldogan mondta: „Hamernek igaza volt!” Rövid, 10 napos gyógyulási idő után Almutot hazaengedték. Meggyógyult, és hamarosan nagyon jól érezte magát. Az operáció után beküldött szövettani minta a hagyományos orvoslás szerint ismételten megerősítette, amit mi már régen tudtunk: rendkívül rosszindulatú petefészekrák. Az operáció óta már 3 év eltelt – ez is egy fontos dátum, mert sok szakmabeli szkeptikus, és tudáselnyomó számításait húzza keresztül.

Die nach der Operation eingeschickte histologische Probe bestätigte schulmedizinisch nochmals, was wir längst wußten: Sehr bösartiger Ovarial-Krebs. Nach der Operation sind nun bereits 3 Jahre vergangen – auch dies ein wichtiges Datum, weil es vielen Berufsskeptikern und Erkenntnisunterdrückern nicht in den Kram paßt.

Meglepő módon a költségek nagyon alacsonyak voltak. Csupán a kórházi tartózkodásra kellett gyűjtenem, a magas operációs költségeket egyáltalán nem kellett megfizetnem. Ezért szívélyesen javaslom ezt a klinikát a sok szegényebb sorból származó betegnek. A kínai császárok is csak a gyógyulásért fizettek az orvosaiknak. Egy módszer, amit Dr. Norbert Blüm miniszter úrnak csak ajánlani tudok… milyen kellemes klinika! Csak egy valaki mondja azt nekem, hogy nincsenek itt már a földi életben a mennyei paradicsom jelei. De a viccet félretéve, Kedves Olvasó, és elnézést, ha túl ironikus vagyok, mert a lányom betegségének terv szerinti jó kimenetele ellenére a valóságban ez az ideális állapot a háttérben maradó orvosi intrikusok általi újabb tudáselnyomásként, és irigységként nyilvánult meg, akik csak egyet ismernek:

Az elavult rendszerük fenntartását, ahogyan azt az e könyv 14. oldalán lévő, egy orvosprofesszor által kimondott felülmúlhatatlan mottó is alátámasztja. Így nem szükséges, hogy én, mint szerző reflektorfénybe állítsam azt, ami egyébként is magától értetődő. Mindenesetre ezek a háttérügynökök csak a tudáskizárást ismerik, tekintetbe véve a lányomnál a hagyományos orvoslás által is egyértelműen megerősített, és újfent gazdagon dokumentált elméletet, és annak gyakorlati jelentőségét.

Mert a lányom az operáció után mind a mai napig sokkal jobban érzi magát, mint valaha.

De mi történt valójában?

A segítőkész sebészt, aki nyilvánvalóan sikeresen járt el, és a Dr. Hamerrel történő együttműködés során könnyűszerrel járult hozzá a klinika különösen jó hírnevéhez, és a teljes ágykihasználtság révén anyagi hasznához is, visszahívták. A klinika igazgatótanácsa meghagyta, hogy egyetlen páciens sem operálható meg többé a Germán Gyógytudomány elvei alapján. Ezért Dr. Hamer nem is vehetett fel új pácienseket. Számomra a lányom kezeléséért csak ápolási díjat számítottak fel, az operációt magát úgy kezelték, mintha meg sem történt volna. Így a sikeres operációt igazgatástechnikailag törölték. Mert ha egy műtétért nem szükséges fizetni, akkor ez a nem hagyományos orvoslás szerinti operáció valójában meg sem történt.

Mit mond az illetékes szövetségi számvevőszék erre a bátor gondolkodásra? Hogyan fedezték akkor a költségeket? Úgy látszik, bármi megtörténhet, ha egy tehetséges orvost el akarnak nyomni. Az összes sebészt is elnyomhatják, aki a helyes utat szeretné választani, ahogyan ezt a sebészt is. Mindenek ellenére, mint Almut édesapja nagyon hálás vagyok Dr. Hamernek, és köszönettel tartozom neki mindenért. A teljes mértékig követendő elv persze a kutatás szabadsága, és annak erkölcsileg megalapozott alkalmazása marad. Bárcsak ez nálunk is aképpen keresztülvihető lenne, ahogy az az alaptörvényben meg van írva, különösen ebben az esetben! Vagy csak kivételes esetekben vagyunk jogállam?

A következőkben leírtakat is keresztül kellene vinni, mert szintúgy megfelelnek az alaptörvénynek: A betegeknek jogában kell álljon, hogy maguk választhassák meg a számukra megfelelőnek ítélt gyógymódot. Minden orvost elnyomnak, aki a Német Szövetségi Köztársaságban Dr. Hamer szerint jár el. Ugyanilyen rossz az is, hogy ezzel tagadják a betegek jogát a számukra legjobb megoldásnak tűnő módszer szabad megválasztására. 

Mégis meddig még? Ki vezeti a rákbetegek halálozási statisztikáját? Kinek lesz végre bátorsága ahhoz a nyílt felismeréshez, hogy ez a szám már ma a tudáselnyomás legszörnyűbb hatása?

XI. Egy „halálos kimenetelű” leukémia következményei

1989-ben a stájerországi polgármester Hermann Wallner felesége megbetegedett, és egy klinikán azt a lesújtó diagnózist kapta, hogy halálos beteg, és leukémiában szenved. Ő ennek ellenére nem adta fel, és kiutat keresett. Véletlenül botlott Dr. Hamer egyik könyvébe, követte utasításait, és ügyelt rá, hogy önértékelési problémáját megoldja. Pár hónappal később gyógyultnak nyilvánították. Ez az állapot mind a mai napig tart, és a legjobb egészségnek örvend. 1990 augusztusában Dr. Hamer véletlenül Burgauban (kelet-stájerországi, 1000 lakosú város) járt. Tetszett neki a 12. századi kastély. Bekopogott Wallner polgármesterékhez, a felesége nyitott ajtót. – Ön Dr. Hamer? – kérdezte egészen meglepetten. – Akkor Ön mentette meg az életemet! – Ó nagyon örülök, de nem tudom ez hogyan történhetett? – kérdezte Dr. Hamer. A hölgy beszélt neki a betegségéről, és hogy hogyan gyógyította meg magát a könyve segítségével. A kastélyt végül kibérelték, ami ma a Neue Medizin központja.

1990 márciusában Dr. Hamer a Grazi Egyetem egyik előadótermében tartott teltházas előadást, és 1990. október 19-én ismételten ezt tervezte. Már minden le volt egyeztetve az illetékes szervekkel. Az orvosi fakultás elég viharos ülése után a szintén orvos (fiziológus) rektort, Thomas Kennert a terem átadásának megtagadására kényszerítették, mert a Germán Gyógytudomány következtetései nem voltak vállalhatóak a professzorok számára. Amikor Dr. Hamer 1990. október 1-jén két professzorasszony kíséretében megjelent a rektori hivatalban, a rektor még egyszer utalt a terem lezárására, de a meghívást egy nemzetközi orvosi konferenciára a burgaui kastélyba elfogadta, amelynek témája a Dr. Hamer által megalkotott Germán Gyógytudomány 4 biológiai törvényszerűségének megerősítése vagy cáfolata lett volna. Tetszőleges számú pácienst akartak ellenőrizni. Ha megfelelnek az említett törvényszerűségeknek, akkor a rektornak és a jelenlévő orvosoknak egy nyilatkozatot kellett volna aláírnia. 1990. október 4-én Kenner rektor tudatta a burgaui polgármesterrel, hogy nem vehet részt a konferencián, mert az orvosi fakultás ezt megtiltotta számára. Dr. Hamer-t megkérték, hogy küldje el a dokumentációt, és a fakultás majd valamikor nyilatkozatot tesz.

Ám ez csak a szokásos zsákutca volt, amely nem vezethetett sehova. Az ilyen „dokumentációkat” áttanulmányozzák ugyan (és adott körülmények között titokban követik és el is lopják), de valójában úgy kezelik, mintha egyáltalán nem is léteznének.

Hogy a Grazi Egyetemi professzor által tervezett, tanai nyilvános ellenőrzését akadályozó kísérletre visszavágjon, Dr. Hamer az említett nemzetközi orvosi kongresszust szándékozott megszervezni a burgaui kastélyban 1990. december 6-ára, „hogy mindenkinek elég ideje legyen a felkészülésre”. Ugyanakkor meghívták az orvosi fakultás dékánját is. Ez a kongresszus átütő erejű sikert jelentett. Pácienseket mutattak be, akik leírták az orvostudomány valódi hanyatlását a szenvedéseik által, majd végül gyógyulásukat a Germán Gyógytudomány segítségével. Az eseményről tévéfelvétel készült: nagyon fontos dokumentáció ez, mivel az igazság terjedését szolgálja, és nem lehet csak úgy egyszerűen félresöpörni. Természetesen a rektor nem jelent meg, ellenben bel- és külföldi orvosok a betegeikkel igen. Az eseményt lemondó levelében a rektor külön kihangsúlyozta, hogy az orvosi fakultás nem szeretne foglalkozni a Germán Gyógytudománnyal. „Hisz a butaság és a büszkeség egy tőről fakad”.

A siker híre terjedt, így a helyi sajtóban tollharc kezdődött. Dr. Hamer maga nagyon visszafogott formában állást foglalt a rektor olvasói levelére reagálva. Ez tartalmazta a vitával kapcsolatos végszót, amely természetesen a rektor számára kedvezett. Már a címsor is: „Javaslat, a Dr. Hamerrel való kapcsolatfelvétel elkerülésére”, amellyel a rektor a nyilvánosságot bátorította, és amely bizonyította, mire jutott egy főiskolai rektor. 

E Grazi Egyetem pl., mint ahogy egyetlen birodalmi német egyetem sem vette a bátorságot, hogy a korabeli vitatott német tudóst, Prof. Dr. Alfred Wegenert (1880-1930), a kontinensvándorlás elméletének szerzőjét meghívja. Wegenert akkoriban elégszer megviccelték és csúfolták, mert éppen annak nem vetette alá magát, amit mindannyian, köztük Lieschen Müller, mint tudós feltételeztek, vagyis hogy a Föld a kontinenseivel szilárdan egy helyben áll, azok maximum süllyedni és emelkedni tudnak. Wegenernek végül igazat adtak, pedig, haláláig nem tudott olyan empirikus bizonyítékot felmutatni, mint Dr. Hamer.

Ezzel szemben ugyanazon Grazi Egyetem orvosi fakultása egyszerűen behunyta a szemét Dr. Hamer empirikus bizonyítékai előtt. Sem az orvos gyógyítás terén elért sikereit nem akarták meglátni, sem a sikeresen meggyógyított pácienseket. Nem akartak vele beszélni, nem is hinnénk, de még saját páciensei bemutatásának lehetőségét sem akarták megengedni a 150 általa vezetett professzor előtt.

Egy a 150-el szemben, Istenem, szegény Grazi Egyetem, hova jutott az orvosi fakultásod? Hogy nem volt legalább egyetlen kis csoport, amely akadémiai vitakötelezettségének eleget tett volna? Mit mondanak a parlamentek, mit mond a többi fakultás, mit mondanak az illetékes minisztériumok, mit mond erről a média? Végül is Dr. Hamer empirikusan leellenőrizhető, és legfőképp természettudományosan megismételhető bizonyítékokkal rendelkezik. Csak önmagában diagnosztikai képességei sokszorosan meghaladják a hagyományos módszer eddigi eredményeit. A ritka és véletlen gyógyulásokat csak méltánytalanul lehet a ma még szükségtelenül a színpadot uraló hagyományos orvoslásnak tulajdonítani, mivel azok egyébként és összességében a Hameri rendszert követik, és csak azzal írhatók le tudományos pontossággal. Kizárólag öngyógyítás létezik különösen ellenálló, optimista beállítottságú páciensek esetén, akik valamilyen kedvező helyzet miatt el tudják kerülni a halál és a hagyományos orvoslás kaszáját.

Kenner rektor, mint az olvasói levél írója egy stilisztikai és akadémiai eskünyilatkozatot engedélyezett magának: már a címsor tudáskizárásról tanúskodik, pedig az osztrák orvosi eskü része, hogy az új ismereteket nem nyomják el. Az említett doktornők, akik Dr. Hamert kísérték külön felhívták erre a kötelességre a figyelmet, és Dr. Hamer helyeselte ezt.

Másrészről a rektor levele tele van hibás adatokkal, pl. amikor azt feltételezi, hogy Dr. Hamer nem publikált tudományos folyóiratokban. Tudománytörténetileg a mai napig helytálló az az állítás, hogy az ilyen szervezetek egyes emberek vagy csoportok hatalmi eszközei, akik minden számukra elfogadhatatlant elnyomhatnak. Nem létezik független tudományos sajtó. Én magam pl. már hallgatóként megfigyeltem, ahogy az igen tehetséges geográfus, Gottfried Lange (1916-1985), tisztelt tanárom Heinrich Schmitthenner (1887-1957) legtehetségesebb tanítványa annak Marburger Zeit c. kiadványában az akkor még ismeretlen számítógép hiányában nappali és éjjeli munkával mért meteorológiai értékekből olyan következtetéseket vont le, amelyek egy igen tekintélyes, világhíres geográfust cáfoltak meg. Elküldte a „Petermanns Geographische Mitteilungen”-nek („Petermann közleményei”- a ford.) a kéziratot. Hogyan reagált a szerkesztőség? Elbírálásra terjesztette elő a a megtámadott tudós által benyújtott fontos tanulmányt. Soha nem hozták nyilvánosságra, amiben szerepet játszott az is – Gottfried Lange maga mondta nekem –, hogy nem értették, hogyan tudta azokat az eredményeket elérni. Erről beszélni kellett volna a szerzővel, aki semmilyen fáradtságtól nem riadt vissza, és nagy időráfordítással érte el célját. Ki nem publikálta? Egy kolléga, aki korlátozás nélkül irányított egy szervezetet. A legjobb, amikor egymással versengő szervezetek lépnek fel alapvetően eltérő szemlélettel; mintha egy besurranó szürke egér adott körülmények között királytigrisként lepleződne le.

Németország egy másik geográfiai intézetében pl. a weimari köztársaság idején egy jelentős geográfus munkáinak szigorú olvasási tilalma volt érvényben, és még a 20. században is távolítottak el köteteket egy ilyen intézmény könyvtárából, mert az egyik munkatársat egy tudománytalan recenzióban egy egyébként csak alkalmanként teoretizáló geográfus megvádolta. Megszokott az olyan tudáselnyomás, amely egy kisebb vagy nagyobb csoport közmegegyezésén és egyetértésén alapul, vagy egy diktátor, ill. zsarnok hatalmaskodásán, akinek a szolgálatában álló szolgák nem mondanak ellent. A közmegegyezés egyetértést jelent, de nagyon gyakran nem jelent mást, mint összeesküvést; ahogy már említettem. Hogy egy ilyen támadást ki és hogyan indít el, szintén szükség van egyetértésre, és én visszaemlékszem, hogy egyszer egy kolléga, egy előadó előzetesen bejelentett megtámadása előtt egy azonos diszciplina jelenlévő képviselőjének, egy tényleg nagy embernek, a bizalmasának odasúgta: 

„Na a … ma megkapta (sic!)!” Micsoda nyárspolgári gondolkodásmód egy olyan ember részéről, akit tanítani hívnak az egyetemre és arról az emberről, aki odahívta őt, úgy nyilatkozik, hogy nem szeretne maga mellé túl okos embert.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ma nincsen akadémiai teljesítmény. Nem, ma is megcéloznak valódi és jelentős eredményeket, mivel még mindig sokan úsznak az árral szemben és meg akarják találni a forrást. Minél idősebbek lesznek a német egyetemek, annál szívesebben szőnek intrikákat. Csak egy szuper erejű Herkules tudná kitakarítani Augiasz istállóját, amely minden egyes „reformtól” csak még mocskosabb lett. Az akadémiai rendszer halálos beteg, és csodával határosnak mondható, hogy valamennyire még mindig tud teljesíteni. Csak az akadémiai támogatási rendszer, a szervezők, a kongresszusi résztvevők, az igazgatók és a tehetségtelenek terjesztik a vakmerő véleményt, hogy ma nincsenek intrikák, hogy ma „minden” rendben van. Ilyenkor csak álmodhat az ember Alexander v. Humboldt koráról, pedig már akkor is voltak gondok. Egyetemeink szerencséje, hogy újra és újra felmutatnak egy-egy világhíres tudóst és új tehetséget, akik nem igénylik az intrikákat, olyan tudósokat, akik a tudománynak és a kutatásnak élnek és a diákjaikat szolgálják. Minél átlagosabbak és tehetségtelenebbek a másodrangú akadémikus tudósok, annál veszélyesebbek a tudás előrehaladása szempontjából, már csak a kollégáik megválasztásában is. Ők nem tartják magukra kötelező érvényűnek, hogy éppen azokat a fiatal tudósokat támogassák, akik arról kezeskednek, hogy az elismert tudósok teljesítménye egyszer felülmúlható legyen. Ezzel szemben akadémiai hosszútávfutókat, gerincteleneket, talpnyalókat és köpködőket választanak ki – vagy akadályozzák a tehetségesek útját, lassítják pályájukat, vagy hatékonyan elnyomják őket kartelljaikkal. A buták mindig hatalmasabbak voltak, mert természetüknél fogva összetartanak, és elválaszthatatlanok a hasonszőrűektől, míg a valódi tudósok már csak individualitásuk miatt is elszigetelődnek. Bolondnak számítanak, túlbuzgónak, mivel a kényelmes akadémiai hajókaravánban nem akarnak a leglassabb hajóhoz igazodni.

Most térjünk vissza Kenner rektorhoz és olvasói leveléhez: állításai, amelyeket bizonyítékokként prezentál itt nem számítanak, mivel egyébként is hamisak.

Egyetlen szóval sem említi Kenner rektor, hogy a két doktornővel, és a Dr. Hamerrel folytatott, fent említett megbeszélés során nyíltan elismerte: „A Grazi Kórház professzorai szemlátomást a Dr. Hamer által létrehozott Neue Medizin helyességéből indultak ki, mert ebben az esetben tartani kellett volna az orvosi fakultás professzorai által annyira félt következményektől!”

Olvasói levelében Kenner rektor kitért rá, hogy azzal a feltétellel „mutatkozik késznek az értékelésre, ha fakultásunk szakemberei és az egészségügyért felelős, és orvosi számadási hatáskörrel rendelkező illetékes szervek (többek között a Szövetségi Egészségügyi Tanács, az orvosi kamara stb.) részt vesznek.” Ez annyiból tanulságos, mert Kenner rektor, aki fiziológus, sem magát sem a fakultása „szakembereit”, vagyis az onkológusokat sem tartja kompetensnek. A Dr. Hamer rendszere körüli vita megfigyelésekor újra és újra feltűnt, hogy az orvosok, vagyis a specialisták nyíltan kijelentik, hogy nem tudják megítélni annak helyességét. Mint pl. Kurt Fleischhauer is (Bonni Egyetem), hogy aztán egy olyan rendszert utasítsanak el, amelyet sok orvos, akik maguk is elismerik, hogy nem olvasták a hameri műveket, szintén elutasít, hűen Lichtenberg nagyívű aforizmájához, amely kimondja: ha az ember nem olvasott el egy könyvet, legalább egy recenziót írhatna róla.

Tudósok, akik a saját ellentmondásaikat sem ismerik már fel, szemmel láthatóan hivataluk segítségével kontrollálatlanul utasíthatnak el ügyeket. Jó fogást! – mondják a horgászok.

De az semmi esetre sem igaz, hogy Dr. Hamer javára az orvostudomány orvosait és professzorait nyomás alatt tartják, vagy aláírás hamisítására kényszerítik őket. Ez tudományos rémhírterjesztés. Ugyanígy egyáltalán nem igaz, hogy a hameri rendszer ellenőrzésére évekre lenne szükség. Persze azért akadnak lassabb észjárású tudósok is.

Kenner rektor mindenesetre bevonta a játékba a Tartományi Egészségügyi Hatóság vezetését, így a burgaui kastélyban történt újabb találkozás előtt eszmecserére került sor a Tartományi Egészségügyi Hatóság és az Udvari Tanács elnöke, Dr. med. Rauter és Dr. Hamer között. Ez a beszélgetés örvendetes tényszerűséggel zajlott, amely során Dr. Rauter meggyőződött arról, hogy Dr. Hamertől valóban alapvető felismerései meg nem tagadása miatt vonták meg az orvosi gyakorlat folytatását. Úgy tűnt, Ausztriában új lehetőségek nyíltak: Dr. Rauter már 1991. március 2-3-án új konferencián akart részt venni, ahonnan a tévé élőben közvetítene és egy jegyzőkönyvben lefektették, hogy itt majd egy okiratot fognak aláírni.

Akármilyen rövid volt is a várakozási idő az új konferenciáig, a Tartományi Egészségügyi Hatóság elnökét olyannyira ellátták „információkkal”, hogy bár megfontoltabb hangulatban, de részt vett a konferencián. Röviddel azelőtt a televízió lemondta a felvételt, ahogyan ezt már megszokhatták. A résztvevők részben távolabbról érkeztek. Ezrekre rúgtak egy olyan orvos költségei, akit a 20. századi akadémiai és jogi inkvizíció megfosztott az orvosi engedélyétől. Ezt a hiányt jó barátok segítségével lehetett csak fedezni. Mindez kevéssé hatja meg az egyhangúan tagadókat, mivel ez régóta taktikájuk részét képezi. Ebben a vonatkozásban legalább sikeresek voltak, mint ahogyan sok lelki szegény is őket megelőzően. Mindazonáltal ismét gondoskodtak saját videó-dokumentációról. Semmivel sem lehetett Dr. Hamert a legcsekélyebb mértékben sem megcáfolni.

A teremben ott ült az egyik lányom is, aki egy mögötte ülő férfinak rendszeresen a székére lépett, aminek köszönhetően a férfi eléggé nyugtalan és bizonytalan lett. Egyedül ő viselt olyan kabátot, amely alapján csak rövid idejű tartózkodása – vagy a bármikor lehetséges kimenekülése (?) volt feltételezhető a jól felfűtött előadóteremben. Már Dr. Hamer bevezető előadása közben szót kért, de felhívták a figyelmét az azt követő vita lehetőségére. Látszott, hogy Dr. Rauterrel van egy véleményen. A bevezető előadás vége felé Dr. Hamer még rátért a különböző fajtájú hörgőkarcinómákra. Megvilágította, hogy elmélete szerint az embriológia ontogenetikai adottságaiból levezetve egyáltalán nem minden hörgőkarcinómának diagnosztizált eset valóban hörgőkarcinóma. Például a kissejtes hörgőkarcinóma, amely ismeretei szerint egy kopoltyúhasadék-fekély gyógyulás utáni állapota a mediastinumban (a mellkas közepén lévő térben), és logikus módon nem mutat sem aktuális Hameri gócot az agyban, sem aktuális konfliktust. Ezért Dr. Hamer ezt nem is mutatta meg orvosi szemléltető tábláján. Dr. Hamer úgy tűnt, sejt valamit: a várakozó állásban lévő férfi, aki mint Dr. Kullnick neuroradiológus docens mutatkozott be, Dr. Hamer bevezető előadásának végén azonnal felpattant, és egy agyi CT-felvételt mutatott neki, majd azt kérdezte, hogy ezen a CT-felvételén Dr. Hamer vajon felismeri-e, hogy az érintett beteg rákos-e, vagy sem. Pontosan ez igazolja folyamatosan Dr. Hamert, aki aztán megnézte a számára ismeretlen férfi agyi CT-felvételét a kivetítőn. Rögtön felsorolt néhány gócpontot, amelyek részben régi rákos elváltozásoknak feleltek meg. Erre a kérdező orvos kajánul ugrott fel és ezt kiabálta: „Nem, minden hibás, a páciensnek hörgőkarcinómája volt, és abban is halt meg. Köszönöm, nekem ennyi elég.” Villámgyorsan összepakolta a képeit, és azonnal ki akart volna rohanni a teremből, ha Dr. Hamer nem marasztalta volna. Nos, ahogy említettük, és a laikusoknak még egyszer megismételte, Dr. Hamer rendszerében a hörgőkarcinómának egy fejlődéstörténetileg megalapozott differenciálása létezik, amely azt eredményezi, hogy az úgynevezett kissejtes hörgőkarcinómák egyáltalán nem valódi karcinómák, hanem meggyógyult kopoltyúhasadék cisztákat reprezentálnak. Logikusan az ún. kissejtes hörgőkarcinómák a Dr. Hamer által kifejlesztett nagy diagnózistáblázatban egyáltalán nincsenek is feltüntetve… Dr. Hamernek az a negatív feltételezése támadt, hogy az egykori kolléga éppen egy ilyen karcinómát keresett ki, hogy átejtse őt. Ezért nagyon határozottan kikérte a szövettani minta kiadását, majd ismételten javasolta, hogy újra helyezzék fel a CT-t a falra. Ismét arra a meggyőződésre jutott, hogy a páciensnek nem lehetett hörgőkarcinómája. Dr. Hamer többször is sürgette a docenst: „Mondja meg, mi baja volt a páciensnek!” A szövettani leletet végül csak hatszori, nagyon hangos, vonakodó ellenszegülés után olvasták fel, ami így szólt: „Kissejtes hörgőkarcinóma”!

A docens ezzel nyilvánvalóan olyat tett, amit egy akadémikusnak, pláne egy az igazság iránt elkötelezett habilitált docensnek, nem szabadott volna megtennie. A jelenlévő orvosok, a látogatók és a betegek felháborodtak. A docens vörös fejjel elrohant, de Dr. med. Elisabeth Rozkydal elállta az ajtót, hogy vitára kényszerítse. Sarokba szorítva és a résztvevők általi nemtetszés-nyilvánítástól kísérve a menekülő Dr. Kullnick Wallner polgármesterhez fordult, és kérte, hogy engedjék ki. Az agyi CT-k megítélésében különleges kompetenciákkal rendelkező neuroradiológus elmenekült egy elkerülhetetlen vita elől, amelyet vélhetően soha nem nyerhetett volna meg, mivel azt éppen most veszítette el. De vajon a tudományban minden vitát meg kell-e nyerni? Kutatóként és docensként a jövőbeni sikerei érdekében nem tett volna többet a tévedése elismerésével? Így csak azt lehetett róla mondani: Követ volt, aki nem tudott megmozgatni minden követ! Így Dr. Rauternek nem sikerült az előre megfontolt távozás erről az elátkozott helyről, két napig ki kellett tartania, és bár 20 beteg esetbemutatása támasztotta alá Dr. Hamer nézeteit, ő nem vitatkozhatott, mert ő csak egy bakteriológus. A végén még jelenlétét sem akarta igazolni. Sarokba szorítva a videófelvétel tanúsága szerint háromszor a torkához kapott. Egy sokatmondó gesztus. Erre egy elsősegélynyújtó ugrott mellé, és butaságokat beszélt, csak hogy kihozza a kínos helyzetből. Ó, szegény Ausztria! A te határaidon belül is a kongó üvegek a leghangosabbak. Dr. Rauter azt mondta, ő még nem győződött meg teljesen az igazságról, majd később azt hangoztatta, hogy még nem talált rá időt, hogy részletesebben foglalkozzon a hameri elképzelésekkel, és hogy a művét csak a harmadik oldalig olvasta… Dr. Rauter mindenesetre hirtelen elgyengülve, érveiben megcáfolva, mint a nyúl menekült ki a teremből. A jelenlévő orvosokon és pácienseken felháborodás lett úrrá, és ez a felháborodás dühhé fokozódott, amikor a résztvevők az orvosi kamara leveléről értesültek, amelyről minden tisztiorvos és körzeti orvos tudomást szerzett, és amelyet a burgaui vizsgálati konferencia (1991. március 2-3.) előtt küldtek szét. Ebben ugyanaz a tartományi tisztifőorvos beszél az ellenőrzés szükségtelenségéről, holott éppen ő biztosított írásban az engedélyezésről. Stájerország tartományfőnöke szemére is joggal vetik, hogy felülvizsgálati megbízását nem vették tudomásul, és a dolog kivitelezésének módja is „egyszerűen baklövés a tartományi kormány részéről, vagy hogy azt ne mondjuk botrány”.

A tartományi kormány a mai napig nem adott választ a kb. 150 jelenlévő páciens petíciójára, akik csak a terápia szabad megválasztását kérték a maguk számára, és egyben ahhoz is ragaszkodtak, hogyha akarják, a Germán Gyógytudomány mellett tehessék le a voksukat.

Dr. Rauter udvari tanácsos egyetlen eset ellen sem emelt kifogást, egyetlen egyet sem hagyott érvényre jutni. A biológiai törvényszerűségeket a laikusok is egyértelműen felismerték. Valóban nem volt ok a menekülésre. Nem tudtak olyan tartható ellenérvet felhozni, amely az okirat aláírásának útjában állt volna, amellyel csak a jelenlétét kellett volna igazolnia. Sok hűhó semmiért? Szerencsére nem, mert ebben az esetben is volt egy teljes videó-dokumentáció. Azt már nem lehet lehazudni!

Ó szegény Ausztria… Egy hivatalnok kiszolgáltatta magát az intrikusok bölcsességének. Csak hamis reményt akartak kelteni, valójában a kezdetektől fogva soha nem akarták komolyan megvizsgálni a Neue Medizin-t… Világ intrikusai, ha izgalmakat kerestek, íme itt ez az eset!

XII. Hogyan szeretnék az akadémiai vitakötelezettséget jogilag megkerülni?

Mivel Ausztriában az alperes számára is hozzáférhetővé kell tenni a beérkezett leveleket, Dr. Hamer egy érdekes levelezésbe nyert bepillantást, amelyből a következők derültek ki: Prof. E. Ch. Urban Úr, a Grazi Gyermekklinika Hemato-onkológiájának vezetője 1991. július 10-én ezzel a megszólítással fordult a stájerországi Tartományi Orvosi Kamara elnökéhez, Dr. Wolfgang Routil Úrhoz: „Tisztelt Elnök Úr, kedves Wolfgang”. Ő ezzel a megszólításal válaszolt 1991. július 25-én:

„Tisztelt Professzor úr, Kedves Barátom! Beavatkozás céljából [Dr. Hamer ellen] kívánatos lenne egy többé kevésbé jól alátámasztott kórtörténet – pl. a tárgyhoz kapcsolódó – idevágó tényállás bemutatása, ill. az államügyészségnek történő átnyújtása a további üldözés érdekében. Ehhez, ahogy említettem kórtörténetekre lenne szükség (sic!), leletekre, szakértői véleményekre, hitelesített halálokokra, valamint biztos és kikezdhetetlen tanúkra. Erre azért lesz szükség, mert Dr. Hamert „konkrétan jogilag nehéz megfogni”. „Nálunk, az orvosi kamaránál” Dr. H. Hammer rangidős orvos tisztviselő foglalkozik a Germán Gyógytudomány „ügyének” (sic!) feldolgozásával.

1991. október 7-én az ebben a könyvben már többször emlegetett Prof. Dr. Thomas Kenner fiziológus, a hameri rendszer felesküdött nemtudója az Igazságügyi Minisztériummal egy „Dr. Hamert érintő memorandumot”osztott meg, a következőket állítva: Egy éve foglalkozik „intenzíven a problémával”. Hogy mit értett ezalatt, sem Isten sem ember nem tudhatja, mivel ő önmagát soha nem szakértőként írta le. Dr. Hamert betegek kezelésével, és a minisztériumot tétlenséggel vádolta meg.

Szeptember 20-án Dr. Routil pertu barátjának Dr. Josef Krainer tartományfőnök Úrnak leírt egy kórtörténetet, „amely esetet az orvosi titoktartás miatt különös diszkrécióval” kért kezelni. A pertu barát megszólítása ez volt: „Tisztelt Tartományfőnök Úr”.

1991. november 4-én Dr. Rauter tartományi egészségügyi és udvari tanácsos teljessé tette a hajtóvadászatot és kesergett az egzakt érvek hiányán: így az államügyészségen Dr. Hamer ellen tett feljelentés „akkoriban nem lett volna elég megalapozott”. Mindenesetre Dr. Routil 1991. november 21-én mégis elküldött Dr. Rauternek egy kórtörténetet, majd a nem kielégítő érvek ellenére 1991. december 6-án feljelentette Dr. Hamert az Egészségügyi, Sport- és Fogyasztóvédelmi Szövetségi Minisztériumnál. Ugyan kevés mondanivalója volt, de puszta aggodalomból is meg lehet próbálni: „valamire majd csak jó lesz”.

A minisztérium számára természetesen ismeretes a rákban elhunytakról szóló osztrák statisztika. Nem lett volna már régen szükség e számos haláleset egy a hameri rendszeren alapuló átvizsgálására, és az akadémiai bojkottálók elítélésére? Minden statisztika egyértelműen Dr. Hamer javát szolgálta volna, még az akkori rossz körülmények ellenére is! Ehelyett hivatalosan mindenféle állítólagos hiba után kutattak, amelyekért közvetve vagy közvetlenül maguk vállaltak felelősséget.

Ez egy különös, üveggyönggyel játszadozókból, és pertu barátokból álló társaság, akik mindenféle címeken szólítják egymást. Egy akadémiai szinten aluli csapat, akik Dr. Hamer rendszerét egyáltalán nem akarják megismerni és minden vitától tartanak, csak azért, hogy egy olyan orvost, akit nem tudnak megcáfolni, valamilyen módon jogilag megtámadhassanak, akár azért, hogy anyagilag ellehetetlenítsenek. Ez a társaság azért verődött össze, hogy ha már az akadémiailag engedélyezett eszközökkel nem is tudják Dr. Hamert megcáfolni, legalább jogilag megbénítsák.

Micsoda ráfordítás titkárnőkből, értelmetlen ügyiratszámokból, ügyintézőkből, papírból, időből, a szegény adófizetők pénzéből olyan emberek számára, akik nem is akadémiai keretek között szeretnének vitatkozni, mert úgy félnek a rákkutatásban beálló fordulattól, mint Dr. Luther Márton az ördögtől. Olyan emberek, akik nem gondolkoznak el, és nem néznek utána a Germán Gyógytudománynak – rengeteg időt szánnak egy rendszer megakadályozására, amely bizonyítottan sokak számára nyújtotta a segítséget, és még sokkal többeket tudna megmenteni.

De ezek a pertu barátok is elbuknak.

Hogy hogyan gondolkodnak?

Ha nem lehet megcáfolni, 
zárjátok bolondokházába, 
ott majd lehet pár kollégát találni, 
akik jogilag kisegítenek minket.

XIII. Az utolsó állás: A tudáselnyomás tökélyre juttatása: A kis Katharina példája

1991 szeptemberétől novemberéig a média széles körben tudósított egy kislányról, aki leukémiában szenvedett: A 3 éves Katharina-ról, egy különösen szeretetre méltó, fürge észjárású, életvidám kislányról, akit akkoriban a szülők akarata ellenére bírói határozattal kényszerítettek kemoterápiára. A kérelmet az Ulmi Egyetemi Gyermekklinika nyújtotta be. Egyértelműen kimondva, hogy 1991.09.19-én a Memmingeni Járásbíróság, majd 1991.09.30-án a Stuttgarti Tartományi Bíróság másodfokú ítéletében a szülőktől elvették a szülői gyermekfelügyeleti jogot, ill. Katharina tartózkodási helyének meghatározási jogát. Bár ez nem az első hasonló ilyen eset volt, azért ez nagyon szokatlannak számított. De még sokkal szokatlanabb volt az, ami ezekután játszódott le.

A szülők 1991. júniusában szerezték be az Amici di Dirk Verlag-nál a „Vermächtnis einer Neuen Medizin” (A Germán Gyógytudomány, egy hagyaték – A ford.) című könyvet. A könyv alapján világosan és határozottan érveltek amellett, hogy a kemoterápia értelmetlen és nem vállalható érte felelősség. Jogaik védelme érdekében a szülők a kölni ügyvédet Dr. Meineckét hívták segítségül, miután másodfokon is visszautasították őket, és a lányukat a saját, és a gyermek akarata ellenére („apa, ezek a bácsik a fehér köpenyben bántani akarnak”) további gyötrelmes kemoterápiára ítélték a Tübingeni Egyetemi Klinikán. Időközben a szülők felkeresték Dr. Hamer Urat, tudományos támogatását és vitabeli segítségét kérve az ulmi és a tübingeni professzorokkal szemben. Több telefonhívás is történt az illetékes bíró Dr. Göppner és Dr. Hamer Úr között. Utóbbi azt mondta a bírónak, hogy a bírót félrevezették az ulmi és tübingeni professzorok. A bíró azt kérdezte: „Hogyan tudnék meggyőződni arról, hogy igaz -e, amit állít?” Dr. Hamer: „Az elképzelhető legegyszerűbb módon: Csak meg kell hívnia az ulmi és tübingeni professzorokat, akkor a következőt fogja tapasztalni: Amíg nem közli, hogy Dr. Hamer is jelen lesz, a professzorok szívesen bele fognak egyezni megjelenésükbe. Abban a pillanatban, amikor tudomásukra hozza, hogy Dr. Hamer is jelen lesz, pánikszerűen le fogják mondani a találkozót.”

A bíró eszerint járt el, és látta, hogy minden úgy történik, ahogy Dr. Hamer megjósolta. Először a professzorok szívesen és könnyen igent mondtak, mert azt gondolták, hogy mint orvosok jó helyzetből indulnak az ügyvéddel és a gyermek szüleivel szemben… Abban a pillanatban, amikor viszont a bíró közölte, hogy Dr. Hamer is jönni fog a bírósági tárgyalásra, a professzorok többé nem álltak készen a megjelenésre. A bíró a „Vermächtnis einer neuen Medizin” című könyv olvasása és a „Krebs und krebsähnliche Erkrankungen” (A rák, és a rákkal egyenértékű megbetegedések – A ford.) hanganyag meghallgatása után hatályon kívül helyezte döntését.

Időközben azonban a legmagasabb körök kapcsolódtak be az esetbe, amely az egész köztársaságban nagy felháborodást keltett. És rögtön különös és rendkívül szokatlan dolgok történtek.

1. A meglepően sok újságíró, rádiós és tévés csoport közül, akik egymás után adták egymásnak a kilincset, senkinek nem szabadott megemlítenie Dr. Hamert, vagy az általa életre hívott Neue Medizin-t. Jóllehet az anya mindenkinek lemásolta és átadta Dr. Hamernek a bíróhoz írt 1991.10.29-i levelét. Azt is világosan közölte, hogy a Germán Gyógytudomány az, amely alapján a férje és ő döntést hoztak. Annál szokatlanabb volt ezután, hogy számos médiában csak alternatív gyógyászatról beszéltek, holott annak a „Neue Medizin-hez” semmi köze. Soha nem szabadott megemlíteni a „Vermächtnis einer Neuen Medizin” című könyvet, holott kimondottan ez volt az érvekkel bizonyítható alapja a szülők döntésének.

2. Hirtelen egy ismeretlen gazdag ember intézkedett, aki pénzt adott arra, hogy a gyermek édesapja Amerikába utazhasson azzal az ürüggyel, hogy a gyermeket a Mayo klinikán kezeljék. Habár a szülők nagy megszorultságukban elfogadták az ajánlatot, fogalmuk sem lévén, hogy azt mások csak azért közvetítették, hogy a Germán Gyógytudomány kihagyható legyen a játékból, és hogy azt a benyomást kelthessék, mintha a szülők egy ócska trükkel, és nem érvekkel állították volna félre a professzorokat. Mindemellett a bíró, Dr. Göppner döntése egyértelműen azon a megállapításon alapult, hogy a szülők jól, és tudatosan a legjobb döntést hozták a gyermekük számára. Többet szülőktől várni nem lehet. A tényállást részleteiben mindenekelőtt a nagyon aggódó anya által 1991. december 20-án Dr. Hamernek írt levél támasztja alá: 

„Tisztelt Dr. Hamer Úr, *…+ Katharina egészen jól van. Laborértékei továbbra is ugyanolyan jók. Ami Katharina állítólagos leukémiáját illeti, amely már meggyógyult (minden konfliktus megoldódott és feldolgozásra került), számunkra és valószínűleg az Ön számára sem különös vagy meglepő. Csak az idegei nem pihenték még ki teljesen a rákényszerített tübingeni „kezelést”. De boldogok vagyunk. Itt szeretnénk még egyszer nagyon szépen megköszönni, hogy az ügyünkben azt a bátor levelet írta a bírónak. Így ez a jószándékú ember is kénytelen volt felfogni, hogy a halált hozó kemoterápián és a hagyományos orvosláson kívül létezik még a Dr. Hamer-féle Germán Gyógytudomány is. Abban a reményben, hogy az Ön módszere több figyelmet kaphasson, sok újságnak, rádió- és televízióriporternek adtuk oda a bíróságnak írt írásának másolatát a rák vastörvényéről. Sajnos egyetlen újságban vagy televízióban sem olvastunk, láttunk vagy hallottunk ezekről semmit.

Így még több ember, főleg gyermekek fognak a pénz- és kezelésvágy hajtotta teljhatalmú onkológusok áldozatául esni. Rossz, hogy mindezt tudjuk, és mégsem tudunk segíteni. De ezt vélhetően nem kell mondanunk Önnek. Abban a reményben, hogy a rákmaffia kora hamarosan véget ér, kívánunk Önnek …”

A média további különös viselkedése szintén elgondolkodtató:

1991. november 13-án, több mint 13 év után végül egy látszatpert folytattak le a szavojai herceg ellen, aki a saját beismerő vallomása szerint felelős volt Dirk Hamer haláláért. Ennél a pernél az igazságszolgáltatás szó szerint ad absurdum járt el. Beszélhet még az ember egyáltalán perről? Írásos beismerő vallomása ellenére a herceget felmentették. A különös ennél az esetnél ismételten az volt, hogy az újságcikkekben, rádiós és televíziós tudósításokban sem a per előtt, sem utána, soha nem szabadott használni a Germán Gyógytudomány fogalmát. Éppen úgy, mint Scharpf esetében, bár az ellenoldal megkapta az élő adásban történő állásfoglalás lehetőségét, de Dr. Hamer soha. Ebből a két esetből bármely tudós arra a következetésre juthat, hogy ez a fogalmi tudáskizárás nem csak néhány tehetetlen professzor műve volt. Nem, ez nyilvánvalóan a tudáselnyomás felülről irányított, tökéletes aktusa volt. A média vakfegyelme, a kötelességszerű demokratikus engedetlenség pedig nyilvánvalóan megmarad, az egyébként nagyon egyszerű és nyilvánvaló igazság bemutatására irányuló törekvés helyett. Ez a legveszélyesebben működő demokratikus mankó. Hol van a bíró, hol van az államügyész, aki ezt a fekélyt felnyitotta? Mélyen hallgat? Nem, csak az egyértelműen kivehető cipősarkak csattogása, mint a sajtószabadság elárulóinak félreismerhetetlen engedelmességi szimbóluma hallatszik. 

Mi lehet hatásos Dr. Hamer ellen? Nyilvánvalóan csak a hazugság és a félremagyarázás, az elhallgatás és a folyamatosan ismételt kényszerpszichiátriai kezelésre tett kísérletek, mint a régi Szovjetunióban.

Hogy milyen gyenge lábakon áll a hagyományos orvosláson alapuló számos, rákkal kapcsolatos elmélet, azt egy „embertelen kísérlet” is bizonyítja, vagyis egy szabályos fogadás Prof. Dr. Volker Becker és a belgyógyász Dr. med. Ryke Geerd Hamer között. Miről is volt itt szó?

Az olvasó bizonyára emlékszik még annak a páciensnek a történetére, akit Dr. Hamer egy klinika ápolási osztályáról mentett meg, ahol őt, ahogy szokás, lassú morfiumadagokkal akarták „elaltatni”. Becker Úr egy bizonyos ponton azt mondta, ez a beteg két nap múlva meg fog halni. Dr. Hamer nyugodtan mondott ellent: a beteg így ma is él, a hagyományos orvoslás borulátó jóslataitól kísérve, amely legszívesebben inkább holtan látná, csakhogy igaza lehessen. A hagyományos orvoslásban ehhez nagy segítséget nyújt még a kétely, amelyet „szeretetteljesen” ültetnek el a páciens környezetében. De a beteg, mint már említettük, már jóval többet élt annál a két napnál, mint amit Becker professzor és próféta előrevetített, csak a tisztelt tanszékvezető nem akarta elismerni, hogy elveszítette a fogadást, pedig Isten a tanúja, hogy nyilvánvalóan és egyértelműen elveszítette. Dr. Hamerrel történő levélváltása egy dogmatikusan gondolkodó agy érdekes tekervényességét mutatja, és majdan az útókort is mulattatni fogja. Legszívesebben e könyv szerzője maga is írna egyszer ennek az Úrnak, hogy az elveszített fogadásra vonatkozó régen esedékes beismerő vallomását kicsikarja. De mint tudománytörténész túlságosan jól tudom, mennyire értelmetlen lenne egy ilyen levélváltás. Végül is Prof. Becker nem csak egy fogadást veszített el, hanem a hagyományos orvoslás rendszere veszítette el régen a rák elleni harcot. Ez a rendszer már régen magát döntötte meg, mert roppant nagy összegekkel egyre több beteget szállíttatott a túlvilágra, anélkül, hogy a rákban meghaltak számát csökkenteni tudta volna. Ebből elég! Aki a tünetek mellett az okokat nem tudja kezelni, mert azokat egyáltalán nem ismeri, annak végre távoznia kell. A mai hivatalos orvostudomány haszontalan rák elleni harcának kellene végre meghalnia, és a pácienseknek kellene élniük. Ha számukra is ismertté válik, hogy mekkora a Dr. Hamer rendszere szerinti túlélési esély, akkor végre eltűnhetnek mindazok, akik nemtudásuk és példátlan tudáselnyomásuk ellenére jól keresnek az értelmetlen operációkon, valamint a pácienseik halálán. A betegek okosabbak lesznek, mint azok, akik nem tudják meggyógyítani őket. Csapatostul fognak elfutni, mert tudni fogják, hogy hol van számukra a segítség.

XIV. A meggyógyult páciensek lázadása

Aki olvasta a könyv elején (11. old.) lévő rövid kivonatot a hippokratészi esküből és a német orvosi esküt, az azt kérdezheti: min múlik a mai orvostudomány haladása ezután a nyilvánvalóvá vált tudáselnyomás után? Az orvosok többsége egészen más, és épp annyira nem sejtetten hatékony jelenségek hatalma alatt áll, amelyeket tudományon kívülinek kell neveznünk. A legnagyobb hatalom a televízió. A gazdaság maximum a második helyen kerül sorra. Ha nem lesz háttérbe szorítva, hosszútávon a pártok munkája is értelmetlenné válhat. Azoké a pártoké, akiknek etikailag is képviselniük kell a demokráciát. Bizonyos véleményt meghatározó mindentudók kommentárjainak, akik jól le tudják olvasni a tv-súgógépeket, bizonyos tudatos véleményformáló szónokoknak nagyobb befolyása van, mint a Szövetségi Elnöknek, akit mindenki megfontoltnak gondol.

Ha az ember azt tapasztalja, hogy azokat az orvosokat, akik Dr. Hamer oldalára álltak, fenyegetésekkel, az orvosi engedélyük megvonásával könnyűszerrel tudták manipulálni, és ha az ember látja, hogy Franciaországban is mennyire alázatosan hason csúsznak, pedig előtte teljesen másképp gondolkodtak, az ember talán megijed és félni kezd. Pedig valójában teljesen másképp gondolkodnak. Minden kedvező pillanatban csatlakozhatnak hozzájuk olyanok, akik ismét lerohanhatják őket, akiket inkvizítorszerűen pálfordulásra kényszerítettek, mintha az orvosi kamarák dönthetnének tudományos felfedések kérdésében.

Ebben a helyzetben egyértelmű, hogy nem az orvos, és az orvostudomány professzora az, aki ezt a groteszk tudáselnyomást meg tudná szüntetni, hanem a sikeresen kezelt, és meggyógyult beteg, akit egyetlen televíziós cápa, egyetlen orvosi kamarai elnök és egyetlen orvosprofesszor sem tud megcáfolni. Annak a betegnek van igaza, aki a rákot természettudományos kompetenciával újra és újra meg tudja gyógyítani. Igaza van a betegnek, akit ezzel a természettudományosan ellenőrizhető eljárással gyógyítottak meg. Mivel ezen gyógyult páciensek növekvő száma már néhány orvoshoz, és időközben néhány bátor újságíróhoz is elért, világossá válik, hogy – mint ahogy egyik sem –, ez a tudáselnyomás sem tarthat örökké.

Ezenkívül már most számos olyan orvosról tudunk, akik teli torokkal leszavazzák Dr. Hamert, de saját rokonaikat megmentik a rákkezelésnél megszokott szikétől és sugárzástól, és az új gyógymód szerint kezelik őket. Van néhány olyan láthatóan szigorú ellenző is, akik megismerték a helyes utat, Dr. Hamer rendszerét, hogy a korábbi orvostudomány hibáit előnyére változtathassák! Talleyrand a túlvilágról csodálja őket. Ezek olyan folyamatok, amelyek hozzá fognak járulni a hazugságvár összeomlásához. Már szintén tudunk bizonyos házakban olyan elkülönített szobák létrejöttéről, ahol zavartalanul dolgoznak Dr. Hamer módszere szerint. Ha az orvostudomány képviselői, a kezelőorvosok hagyják maguknak megtiltani, hogy saját maguk felismerhessék az igazságot, az az ő dolguk, és a civil kurázsi hiányából fakadó probléma. A betegeknek mindenesetre nem tetszik többé a rák elleni harc szokásos módjának maradisága: szeretnének megszabadulni a kobaltbombáktól, a szikétől és a sugárzástól, a rémtörténetektől, a haj kihullásától, az értelmetlen kemoterápiától, egy olyan orvostudománytól, amely egy kipróbált gyógymóddal szemben a vita megtagadásán, a rossz hír keltésén, a habilitációs értekezés olvasásának megtagadásán, és az orvosi működési engedély megvonásán kívül semmit, de valóban semmit nem tud szembeállítani. De a gondolkodás haladását ezzel csak fékezni lehet. Egy jogállamban az ilyen szereplők ellen a lehető leghamarabb jogállami feljelentést kell tenni, még mielőtt a felbukkanó hamisítás, az „öreg harcosok” és „az ellenállási harc résztvevői” megtöltik az arénát győzelmi menetükkel.

A betegeknek végre meg kell adni a szabad választás jogát. Ha ezt az emberi jogukat nem adják meg nekik, maguk fogják azt kikényszeríteni. Aki a szike és a sugárzás mellett dönt, tegye. De aki az új gyógymódot szeretné követni, annak ezt ugyanúgy meg kellene engedni. Az atomerőművek elleni harcot nem atomfizikusok, hanem „szakmán kívüli” emberek indították el, és tették lehetővé. A Dr. Hamer módszere körüli harcot szükség esetén a meggyógyított betegek fogják eldönteni.

Az embereknek az orvosválasztáshoz és a kezelés megválasztásához való jogát nem egy fejetlen tömeg, egy csőcselék vagy a szokásos szakmai tilatkozók fogják eldönteni, hanem a meggyógyultak, akik szinte kivétel nélkül mind a meghaladott orvostudomány malmai közé kerültek, és intelligens módon keresték és találták meg a kiutat.

Végre lesz talán Németországban is egy klinika, másmilyen, mint Gyhumban vagy Katzenelnbogenben, amely biztosítva lesz a rendőri erőszakkal és az orvostudomány kilátástalanságával szemben, ahol az ismét orvosi működési engedélyt kapott, és rehabilitált Dr. med. Ryke Geerd Hamer számára lehetővé válik a nyugodt munka és a kutatás. Leginkább pedig védve lesz a televíziótársaságok igazgatóinak kameráitól, akik nagyvonalúan forgattak tetszőlegesen kiválasztott sírhalmok előtt tetszőlegesen kiválasztott temetőkben a következő jelszóval: „Dr. Hamer útja halottakkal van kikövezve!” „Ezzel szemben elég lenne egyetlen rákklinika halottainak számát egyetlen tévécsatornán közzétenni összevetve a Gyhumban és Katzenelnbogenben bármikor megállapítható számokkal.

Ha Dr. Hamernek egy a külvilág felé biztosított klinkája lenne, ahova nem törnének be fizetett rendzavarók, és nem űznék a betegeket halálos jóslataikkal a számukra életveszélyes pánikba, a probléma magától megoldódna. Minden nagyság egyszerű. És igaza annak lesz, aki gyógyítani tud.

Nem azoknak van igazuk, akik több száz éves hiábavaló kutatás után még mindig újabb milliárdok után sírnak, és még mindig nem vették észre, hogy zsákutcába érkeztek, hanem annak, aki gyógyítani tud, és eredményeit tudományosan alá is tudja támasztani.

Azoknak sincsen igaza, akik egyre nagyobb, és „jobb” klinikákat építenek egyre nagyobb költségekkel. A külső haladás ezzel szemben éppen az olyan orvostudományban rejlik, amely nem igényel ilyen óriásklinikákat. Ha győzni fog a Hamer módszer, márpedig győzni fog, akkor hamarosan bezárható lesz néhány klinika, és értelmesebb módon lehet majd őket kihasználni. Akkor a kobaltbombák gyártása meg fog szűnni, az olyan intézémények, amelyek csak pénzt vonnak el az adófizetők megkönnyebbülésére végre be fognak zárni, akkor végre a „Krebshilfe” (Tanácsadó és segítségnyújtó intézmény rákos betegek megsegítésére – A ford.) gyermekek segítésére lesz fordítható – és mindazok, akik eddig jól éltek a meggyötört betegek nyomorából (lásd a könyv 14. oldalát!) már most lelkesek, hiszen éppen számukra lesz a sokkal egyszerűbb és hatékonyabb módszer a legnagyobb sikerélmény.

Dr. Norbert Blüm miniszternek pedig sokkal kevesebb gondja lesz, ha a nyugdíjfinanszírozásra gondol: Hatalmas összegek fognak hirtelen felszabadulni. Micsoda kilátások Süßmuths asszony és a „Krebshilfe” számára az új felismerésekre, amely soha nem tudott annyit segíteni, mint Dr. Hamer egyetlen egy betegének.

Dr. med. Ryke Geerd Hamer könyvei és a jövőben növekvő számban megjelenő videókazetták meg fogják könnyíteni ezt az utat, és a televíziós világnak végre alkalma lesz, hogy élőben, vágatlanul, „javító” kommentárok nélkül egyszerűen a valóságot vegyék át, és azt közvetítsék.

Most csak egyetlen dologra van szükség: a módszer helyességéről meggyőzödött orvosok, újságírók és mindenekelőtt a meggyógyult betegek szoros összefogására. Folyamatosan növekvő együttes tömegük le kell, hogy győzze a tudáselnyomást: Mert igaza vitathatatlanul a meggyógyult betegnek van!

Névmutató 

Bardeleben (1819-1895), Prof. Dr. med. Adolf Heinrich v., sebész, 16,17,18 
Bauer, család Theo, 57 
Bechert (1901-1981) Karl, az elméleti fizika professzora a Mainzi Egyetemen, 31,34 
Beck (szül: 1964) Almut, bonni diáklány, 58,69-73, 82 
ifj. Beck (1887-1935), Carl, gyártulajdonos, többszörös feltaláló, többek között az alumínium forrasztóón feltalálója Eugen Müllerrel, 7 
Beck (1929-1986), Doris, szül: Schmidt, 7, 24, 29, 49-58 
Beck (szül: 1962), Friederike, 57, 58 
Beck (1920-1969), Prof. Dr. Karl Will, a klinikai pszichológia professzora, Salem, Virginia, USA, 7 
Behring (1854-1917), Prof. Dr. med Emil v., Nobel-díjas tudós, a diftéria szérumának feltalálója , 16 
Bergmann (1836-1907), Prof. Dr. med. Ernst v., Sebész 19 
Sebész, egy fiatal meg nem nevezett sebész, 51, 52, 53, 55, 56 
Sebész és professzor, Dr. med, meg nem nevezett, 51, 53, 54, 55 
Despineux, Sef, 30Dove (1844-1916), Prof. Dr. Alfred, a Breslaui Egyetem történésze, Bonn és Freiburg i. Br., 51 
Eichholtz (1889-1967), Prof. Dr. med. Ernst v., sebész, 19 
Esmarch (1823-1908), Prof. Dr. Friedrich v., sebész, 19 
Ferring (szül: 1940), Winfried, az életvédelem egyik úttörője, egy város első városi megbízottja Trierben, 31 
Fleischauer (szül: 1929), Prof. Dr. Kurt, a neuroanatóma professzora és rektor a Bonni Egyetemen, 67-68, 80
Friedmann (1876- ?), Prof. Dr. Friedrich Franz, 13 
Galilei (1564-1642), Galileo, olasz fizikus, 23, 60 
Hahn (1879-1968), Prof. Dr. Otto, berlini fizikus, Nobel-díjas, 24 
Hamann (szül: 1924), Prof. Dr. Günther, a Bécsi Egyetem történésze, 23 
Hamer (szül: 1963), Bernd kand. med, 37, 38 
Hamer (1959-1978), Dirk, 7, 37, 38, 41, 44, 45, 46, 48 
Hamer (szül: 1961), Gunhild, 37, 38 
Hamer (1935-1985), Dr. med. Sigrid, 36, 38, 40 
Hamer (szül: 1935), Dr. Ryke Geerd, belgyógyász szakorvos, 11, 36-99, 101A, 19 
Hammer, rangidős orvos tisztviselő Dr., Stájerországi Tartományi Orvosi Kamaránál, 86 
Heisenberg (1901-1976), Prof. Dr. Werner, fizikus, Nobel-díjas, 32 
Hippokrates (kr. e. 460 körül-kr. e. 377) meghatározó görög orvos, 12 
Höll (szül: 1901), Prof. Dr. Karl, nemzetközileg ismert vízkémikus, 29, 30, 31 
Hugo (keresztnév), egy francia diák, 59-61 
Humboldt (1769-1859), Alexander v., az újkor legnagyobb geográfusa, korának legnagyobb kutatóúton lévő tudósa és természettudós, 26, 27, 79, 100A 14 
Huster (1910-1984), Prof. Dr. Erich, a Münster i. W. Egyetem fizikusa, 31, 34 
Kenner (szül: 1932), Prof. Dr. Thomas, a fiziológia professzora, a Grazi Egyetem rektora, 74, 75, 76, 77, 80, 86 
A Bonni Egyetem kollégái, meg nem nevezett, 28 
Krainer, Dr. Josef, Stájerország tartományfőnöke, 87 
Kullnick, docens Dr. med., graz-i neuroradiológus, 82, 83, 84 
Langgaard (1847-1917), Prof. Dr. Alexander, a berlini egyetem farmakológusa, 20 
Lange (1916-1985), Gottfried, geográfus Marburgban, az „Oberhessischen Presse” szerkesztője, 77 
Liliencorn (1844-1909), Detlef v., német költő, 58 
Linden (1896-1972), Dr. med. Wilhelm zur, gyermek- és általános orvos, híres a gyógyításhoz értő orvos 7 
Litthauer (1865?), Max, sebész, 18 
Luther, Dr. Martin, reformátor, 88 
Meier-Leibnitz (szül: 1911), Prof. Dr. Heinz, a műszaki fizika professzora, 32, 34 
Merzyn (1904-1991), Dr. Dr. Friedrich, hannoveri egyházjogász 
Michelangelo Buonaroti (1475-1564), sokoldalú olasz művész, 16 
Mikulicz-Radecki (1850-1905), Johann v., sebész, a Breslaui Egyetem professzora, 21, 22 
Pauling (szül: 1901), Prof. Dr. Linus, kétszeres Nobel-díjas tudós, 25 
fizikus, egy meg nem nevezett a Bonni Egyetemről, 27 
orvos professzor, egy meg nem nevezett a Kölni Egyetemről, 63-66 
Rauter Szövetségi Közgegészségügyi Hatóság igazgatója, udvari tanácsos Dr. 81, 84, 85 
Ranke (1795-1886), Prof. Dr. Leopold, a Berlini Egyetem történésze, 42 
Reichwein (1925-1939), Karl, Eschwege/Werra-i diák, 7 
Reichwein (1894-1957), Reinhard, Eschwege/Werra-i polgár, 7 
Röntgen (1845-1923), Prof. Dr. Wilhelm-Conrad, a Würzburgi Egyetem fizikusa, Nobel-díjas, 16 
Routil, Dr. Wolfgang, a Stájerországi Orvosi Kamara elnöke, 86,87 
Rozkydal, Dr. med Elisabeth, osztrák orvos, 83 
Savoyen, Vittorio Emanuele, olasz trónörökös, 38-41 
S., család, 86-92 Schleich (1822-1907), Dr. med. Carl, Carl Ludwig Schleich édesapja, híres szemész Stettinben, 15, 17, 18 
Schleich (1858-1922), Dr. med. Carl Ludwig, orvos és költő, 12, 15-23, 33, 100A 1-12 
Schmitthenner (1887-1957), Prof. Dr. Heinrich, a Marburgi Egyetem geográfusa, 77 
Springer-i Kiadói könyvkereskedés Berlinben, Julius Springer (1817-1877) alapította, 21 
Straka, Dr. Hellmut Straßmann (1902-1980), Prof. Dr. Fritz, a Mainzi Egyetem fizikusa, a maghasadás társfelfedezője, 24 
Talleyrand (1754-1838), Charles Maurice, Dino hercege, Benevent fejedelme, 96 
Tenhumberg (szül: 1915), Heinrich, Münster i. W. püspöke, 32 
Urban, Prof. Dr. E. Ch., a Grazi Gyermekklinika onkológusa, 86 
Vittorio Emanuele Alsó-Szavójából W, meg nem nevezett nő, 53 Wahl, Richard, mérnök, 31 
Wallner, Herrmann, burgaui polgármester (Stájerország), 74 
Wallner, Erna, a burgaui polgármester felesége, 74 
Wegener (1880-1930), Prof. Dr. Alfred, a Grazi Egyetem geofizikusa, a kontinensvándorlás elméletének szerzője, 76 
Weiß, egy ismeretlen hölgy, 30 
Weizsäcker (szül: 1920), Richard báró, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke, 32 
Weizsäcker (szül: 1912), Prof. Dr. Carl Friedrich báró, fizikus, 32, 33

Lábjegyzet

1 Carl Ludwig Schleich: Napsütötte múlt. Emlékiratok (1859-1919). Berlin 1930, 249. old.
2 - Lásd 1. lábjegyzet.
3 - Lásd 1. lábjegyzet, 350. old.
4 - Lásd 3. lábjegyzet
5 - Lásd 1. lábjegyzet, 252. old. f.
6 - Lásd 1. lábjegyzet, 253. old. f
7 - Lásd 1. lábjegyzet, 254. old. – „Hatott az általános bojkott”. Ezt a szakaszt a Grazi Egyetem rektorának, Prof. Dr. med. Thomas Kennernek sürgősen figyelmébe ajánlom, aki Dr. med Ryke Geerd Hamerrel szemben merészen és alaptalanul feltételezte, hogy az orvosi publikációs gondolkodásmód olyan szabad, amennyire valójában lennie kellene, de sajnos nem az, ahogy azt Kenner Úr is tudja.
8 - Lásd 1. lábjegyzet, 255. old.
9 - Lásd 7. lábjegyzet
10 - Lásd 8. lábjegyzet
11 - Lásd 1. lábjegyzet, 251. oldal
12 - Lásd 11. oldal
13 Günther Hamann: Der Galilei Prozeß (1633. április 12-június 22.), Bécs 1983.
14 A német természettudósok és orvosok által tartott 1828. szeptember 18-ai konferencia megnyitóján Alexander von Humboldt ünnepi beszédéből: „Az igazság leleplezése a vélemények divergenciája nélkül nem elképzelhető, mivel az igazság nem felismerhető ugyanabban az időben teljes egészében mindenki által. *…+ Aki aranykornak nevezi azokat az időket, amikor a nézőpontok különbözőségét, vagy ahogy mondani szeretik a tudósok vitáját akarják kiegyenlíteni, annak éppen olyan kevés egyértelmű fogalma van a tudomány szüntelen előrehaladásáról, mint annak, aki tehetetlen önelégültségében dicsekszik, hogy a geológiában, kémiában, vagy a fiziológiában több évtizedes véleményeket megvédjen”; Max Pfannenstiel (Ed.): Kleines Quellenbuch der Gesellschaft Deutscher Naturforscher und Ärzte. Berlin, Göttingen, Heidelberg 1958, 68. old.
15 Ezzel egyetlen kritikusnak sincsen lehetősége, hogy ezt az írást a legszorosabb kollégáimmal szerzett személyes negatív tapasztalataira alapozza, mint ahogy azt 1969-ben a Frankfurter Allgemeine Zeitung egy helyi kiadásának tudósítója hamis módon megpróbálta.
16 Hanno Beck: Vertrauensverlust der Demokratie. A: General Anzeiger (Bonn) 1971.10.28-ai kiadásában, 14. old. – Akkoriban többek között ezt írtam: A 15 000 aláírás az illetékes Rajna-vidék-Pfalzi Minisztériumban történő átadásakor a két kézbesítőt alaptalan vádakkal illették, és azt közölték velük, hogy ők és a Világszövetség (WSL) azt csinálhatnak amit akarnak, az atomerőműveket akkor is meg fogják építeni. Akkoriban így folytattam: „Az Életet Tisztelő Orvosok Világszövetsége” olyan, mint Dávid, aki még parittyát sem akar használni – de a demokrácia hiánya ebben az ügyben hosszútávon erőszakhoz fog vezetni. Én csak figyelmeztetni és óvni tudok, és ezt ezennel határozottan meg is teszem. A névtelen hívások és közlemények már utalnak a tervezett robbantásokra és erőszakos cselekményekre. Az Életet Tisztelő Orvosok Világszövetsége amely az élet tiszteletének alapelvét mint egyik legfontosabb követelését határozza meg, élesen elhatárolódik bármiféle erőszak alkalmazásától”.
17 Lásd 16. lábjegyzet
18 Hanno Beck: Kernkraftwerke sind politischer Sprengstoff. A: Rheinischer Merkur 31. kiadásában, 52. szám, 1976 Karácsony. 11. old.: Az olvasmány máig ajánlható bármely látszatdemokratának.
19 Ryke Geerd Hamer: Das neue Prinzip des atraumatisch schneidenden Hamer-Skalpells. A Therapiewoche 31. számában (1981), 1449-1460. old.; körbeforgó körfűrésszel rendelkező szike; sürgősen ajánlott olvasmány Dr. med. Thomas Kenner rektor számára. Dr. med Ryke Geerd Hamer ezzel hosszú ideje és jelentős sikerrel elméletileg és gyakorlatilag is hozzájárult a hagyományos orvoslás megismerésének fejlődéséhez. – W. Mayer és R. G. Hamer: A két első humán orvostani, az új Hamer csontfűrésszel végzett operációról a világon. A: Krankenhausarzt 54. számában (1981), 170-172. old.; Ezzel Dr. med. Hamer a hagyományos orvoslás számára új utakat mutatott. A sebészeti kongresszus is üdvözölte előadását. Annál kirívóbb, és a fiatal kutatók számára kiábrándítóbb az általa a rákról alkotott, semmilyen módon meg nem cáfolt rendszerrel szembeni tökéletes tudáselnyomás. Névtelen szakértőknek nyilvánvalóan kevés nehézséget okozott őt megcáfolni. Az elismert tudósok által tökéletesen megtagadott viták, akik diákjaik előtt szemmel láthatóan könnyű látszatgyőzelmeket értek el, elárulja a csak tudáselnyomásal valamit állítani tudó „Bráhmán kaszt” belső és külső gyengeségét.

«Nichts auf der Welt ist so
mächtig wie eine Idee,
deren Zeit gekommen ist.»

Das Buch von Hanno Beck