Bevezetés a GERMANISCHE HEILKUNDE®-ba
Dr. med. Ryke Geerd Hamer
Elhatárolódás a pszichoszomatikától
Dr. med. Mag. theol. Ryke Geerd Hamer
Kivonat a Tübingeni Egyetemre benyújtott habilitációs munkájából (1981)
A giesseni professzor Thure von Üxküll, aki mellett adjunktusként dolgoztam, írt egy nagyon vastag alapművet a pszichoszomatikáról. A szimpatikotónia és a vagotónia kérdését néhány sorban elintézte, amiről azt írja, hogy az efféle zavaroknál „vegetatív dystoniá”-ról beszélünk. A pszichoszomatika bizonyára a helyénvalóságra törekedett és sok kiindulási pontban helyesek voltak a feltételezései. Arról volt szó, hogy a sok szerzőt ne érje igazságtalanság és komoly érdemeik megőrzése érdekében inkább nem firtatták a lélek és a szerv kapcsolatát. Csakhogy nem lehetett rendesen dolgozni vele, mert a kapcsolódási pontokat soha nem írták le egyértelműen és kézzelfoghatóan, mint ahogyan a Germanische Heilkunde törvényszerűen bemutatja.
A pszichoszomatika a kezdetektől fogva csak olyan betegségekkel foglalkozik, amelyekben egy feltehetően krónikussá vált konfliktus a vegetatív idegrendszeren keresztül szomatikus elváltozásokhoz vezet a szervben. Ahhoz, hogy ezt az állítólagos, egy bizonyos betegséghez vezető krónikus konfliktust kinyomozza, normális esetben a pszichoanalízis módszerét alkalmazza. Ennélfogva nem csoda, hogy ezidáig hiába próbálta kapcsolatba hozni az egyes zavarokat bizonyos konfliktus-együttállásokkal. Saját bevallásuk szerint eddig még nem találtak egységes szabályokat a szervekre vonatkozóan.
Eszerint egy asztmaroham tipikusan könnykitörést jelent, a magas vérnyomást egy visszatartott dühkitöréssel párosítják, a gyomorfekélyt pedig az állandó, agresszió- és menekülésirányzati konfliktusoknak tudják be.
Fenti példákon látható, hogy a pszichoszomatika milyen távol áll a Germanische Heilkunde-ról.
Ez többek között abból adódott, hogy a pszichoszomatikusok túlságosan együtt sodródnak a pszichológusok nyomvonalán ahelyett, hogy a biológia és a viselkedés- és a főemlőskutatás szilárd talaján vetnék meg lábukat. Véget nem érő vitákat folytattak a stresszpotenciálokról vagy a stresszkutatásról anélkül, hogy észrevették volna, hogy az csak egy DHS következménye, a konfliktus-aktív fázis (ca-Phase) tünete. A használatban lévő pszichoszomatikus könyvekben (Bräutigam, Christian, vom Rad) a szimpatikotonia kifejezés meg sincs említve. Ellentétben a ködös pszichoszomatikával én inkább mindig természettudományos voltam. Az a véleményem, hogy a pszichoszomatikának a Germanische Heilkunde mellett már nem lesz helye, ellenben hogy a Germanische Heilkunde majdan fel fogja tölteni szilárd, biológiai törvényszerűségekkel és be fogja kebelezi.
Grossart-Maticek (Betegség, önéletrajz gyanánt, 1979) panaszt emelt a pszichoszomatikus rákkutatókra: „A tudósok a mai napig nem tudtak kifejleszteni olyan módszert, amely lehetővé teszi a megbetegedések előtti és az azt követő pszichoszociális elváltozások közti különbség megállapítását. Erre az egyes lefolytatott tanulmányokban nincs is mód, mivel nincs ilyen kutatási program.”
Grossart-Maticek ebből az irányból helyesen látja, hogy egy diagnózis után nehezen lehet kideríteni, hogy vajon mi volt már jelen a páciensnél annak közlése előtt és mit váltott ki nála az a megdöbbenés, amikor letaglózta őt a diagnózis. Egy dolog felett átsiklott természetesen, mivel akkoriban még nem ismerték a Germán Gyógytudomány törvényszerűségeit: hiszen a páciens vagy egy huzamosabb ideig tartó, szimpatikotoniás konfliktus-aktív fázisban van kvázi fiziológiai jelleggel annak érdekében, hogy megoldja a biológiai konfliktusát, vagy benne van egy huzamosabb ideig tartó gyógyulási fázisban, mert a szervezetének regenerálódnia kell. Mindkét fázis csak biológiailag értelmezhető, amit sem a pszichológia, sem a pszichoszomatika nem tesz világossá.