Elhatárolódás a pszicho-onkológiától

Előzetes megjegyzés: Nehezemre esik találni ebben a témában egy vezető elmét, még akkor is, ha csak bizonyos tekintetben kellene keresni valakit. A szememre vetették, hogy nem idézek olyan szerzőktől, akik már beszéltek azelőtt a rák és a lélek vélt összefüggéseiről.

Minden felfedezés és találmány közismert tényeken nyugszik, ebből a nézőpontból azt mondhatjuk, hogy az azokat megelőző tudomány fejlődési láncolatát képezik.

Azonban teljesen újszerű, hogy valaki összekapcsoljon eddig sehová be nem sorolt és csak összegyűjtött tényeket úgy, hogy az összes tény egy tökéletes, bármelyik tetszőleges esetben reprodukálható szinopszist (különálló, ám egymáshoz valamilyen okból kapcsolódó anyagok összehasonlítása) alkosson.

1981-ben a „lélek vagy psziché” fogalom egyetlen tumorról szóló standard könyvben sem került megemlítésre. Mert azáltal, hogy túlnyomórészt „rákkeltő anyagok”-at kerestek és azt hitték, hogy több karcinogént már meg is találtak, merülhetett újra teljes feledésbe a rák pszichológiai keletkezésének valószínűsége. Részint komolytalannak tartották, ha egyáltalán valaki a kongresszuson vagy hasonló rendezvényen előadást tartott a rák efféle keletkezési módjairól, csak irónia és lesajnáló mosoly jutott neki osztályrészül. Viszont annál közkedveltebb volt az olyan biológiai-mechanikus úton keletkező daganatos elmélet, mint például az ún. paraneopláziás szindróma, amelyről felfedezni vélték, hogy sok esetben már évekkel azelőtti volt a rákos megnyilvánulás.

Annak idején kötelezettséget kellett vállalnom arra, hogy nem említem meg annak az egyik egyetemhez tartozó klinika nevét, ahol az első szisztematikus vizsgálataimat kezdtem, mert már előre komolytalannak tartották az elért eredményeimet.

1981 végén, az eredményeim nyilvánosságra hozatala után megjelent egy kis könyv: Meerwein/Adler: Bevezető a pszicho-onkológiába címmel. Ami a rák pszichogén keletkezését illeti, arról az 1. kiadásban az alábbiakat olvashattuk: 

 „Egyoldalú az a gondolat, hogy a rák a lelki megnyilvánulási lehetőségek kimerülése, ill. blokkolása esetén egy biológiai szintű regresszív helyreállítási kísérlet, és a probléma biológiai komplexitásának hiányos megértéséről tesz bizonyságot.” 

A 2. kiadásban ez már így olvasható: 

„Lenyűgöző az a gondolat, hogy a rák a lelki megnyilvánulási lehetőségek kimerülése, ill. blokkolása esetén egy biológiai szintű regresszív helyreállítási kísérlet, de úgy hisszük, hogy a pszicho-onkológia jelenlegi tudása nem ad erre teljes körű magyarázatot.”

A pszicho-onkológiának egyáltalán semmi köze a Germanische Heilkunde-hoz. (Gondoljunk csak a pszicho-ophtalmológia, a pszicho-ortopédia, a pszicho-nőgyógyászat stb. szükségességére.)

A Germán Gyógytudomány a teljes orvostudományt átölelő, 5 biológiai törvényszerűségen alapuló rendszer, de semmi esetre sem egy, a rákra vonatkozó pszichológiai hipotéziselméle. 

Az ún. pszicho-onkológia soha nem vonta kétségbe az eddigi orvostudomány szokásos rákkezeléseit.

Érdekesnek számít ebben az esetben a heidelbergi Ulrich Abelnek, az onkológiai statisztikai osztály vezetőjének tanulmánya: „A citosztatikus kemoterápia előrehaladott epitheliális tumorok esetén” (1990). Az ún. epitheliális tumorokról szóló összefoglalásában, melyekhez a lymphomák, a leukémia, a szarkóma és a csírasejttumorokat kivéve az összeset hozzárendeli, a következőket írja: „A bronchialis karcinómától eltekintve (főleg a kissejtes) nem teljesen nyilvánvaló az, hogy a kemoterápia meghosszabbítja ezeknek a pácienseknek az életét.” Az előszóban a következőképp vélekedik:

„A bronchialis karcinómától eltekintve (főleg a kissejtes) nem teljesen nyilvánvaló az, hogy a kemoterápia meghosszabbítja ezeknek a pácienseknek az életét.”

Az előszóban a következőképp vélekedik:

”Még ha a munkának lesújtó is az eredménye, ebben a vállalkozásban a releváns írások összességének előítéletmentes és átfogó kiértékelésére kell törekedni… Az akadémiai orvostudomány – általában valószínűleg jogosan – azzal vádolja az orvostudomány „outsidereit”, hogy sikereikre vonatkozó állításaikat nem képesek tudományosan alátámasztani, de ez a vád visszaszáll saját magukra. Sürgősen szükségessé válik egy gyökeresen új gondolkodás a rákterápiában és a rákkutatásban, ami nemcsak tudományos szempontból, hanem elsősorban a páciensek érdekében fontos.”

Végezetül még nagyon röviden kitérek az ún. pszicho-onkológia első képviselőjére: O.C. Simonton: Getting well again, 1978; (német kiadás: O. Carl Simonton, Stephanie Matthews Simonton, James Creighton, „Wieder gesund werden”, 1993).

Simonton, a radiológus és sugárterápia-specialista „kifejezetten kiegészíteni, nem pedig helyettesíteni kívánja a hagyományos orvosi kezeléseket”.

Simonton a páciensek élni akarásából indul ki, melyek erősségi foka állítólag közvetlenül arányos a túlélési rátával és abból mérhető, hogy mennyire követi az orvos utasításait (szófogadó páciens!). Beveti a motivációs pszichológia technikáját, amely állítólag fokozza az élni akarást, valamint a vizualizálás biofeedback-módszerét, ami a következő:

„Egy rákos betegnél azt jelenti, hogy meg kell próbálnia elképzelni a rákos sejtburjánzást és azt, ahogyan elpusztítja a kezelés, de legfőképpen látnia kell a szervezet természetes védekező erejét a rák elleni harcban.” 

Tehát végső soron úgy gondolják, hogy a vizualizálás a sugár- és egyéb kezelések kísérőterápiája, a páciensnek összességében nagyon viadalszerű elgondolásának kell lennie a testében zajló folyamatokról (vö.: Egy csata elképzelése).

Az ilyen elképzelések sajnos tipikusak és a pácienst egyre messzebb sodorják a betegségének összefüggéseiben való rálátásától. Ha a konfliktus nem fejeződik be, akkor a még oly védekező harc háborús vizualizálása sem segít a rossz rákos sejtek ellen. 

Simontonnál legalább pozitívumnak tekinthető az, hogy egyáltalán érdeklődik a páciensek lelki problémái iránt, melyek könyvének legújabb kiadásai szerint már a betegségük kitörése előtt akár 6-18 hónappal (sic!) letelepednek bennük!

Ugyanakkor érdemére szolgál, hogy kihangsúlyozza, hogy az összes a rákfenoménről készített statisztikai felmérés azért sántít, mert „a vizsgálatok során a pszichológusoknak nem áll rendelkezésükre semmilyen fiziológiai adat, az orvosok pedig nem rendelkeznek pszichológiai adatokkal”!

A Germanische Heilkunde nézőpontjából Simonton tévedése – LeShan-hoz hasonlóan –abban rejlik, hogy a rákos eseményeknél nem veszi figyelembe az agyi szintet és nyilvánvalóan nem foglalkozik az egyéb, lelki befolyásoló tényezőkkel kapcsolatos megbetegedésekkel.

Copyright by Dr. med. Ryke Geerd Hamer