Elhatárolódás a pszichológiától

Kivonat a Tübingeni Egyetemre benyújtott habilitációs munkájából (1981)

Sigmund Freud, a pszichoanalízis megalapítója kifejlesztett egy átfogó elméleti rendszert a pszichikai zavarok okaira és azok feloldására. Agyi és szervi szinten természetesen nem tudta pl. a libido- és szexuális elméleteit elhelyezni, de még csak nem is ellenőrizte őket. Ezért a helyes megfigyelések (pl. a tudatallattin kívüliek) mind nála, mind pedig a tanítványainál fölöttébb keverednek féligazságokkal és merőben téves magyarázatokkal. Szerinte a lélek a testtől és az agytól egy összességében elkülönült „valami”, amelynek tulajdonságai belénk vésődnek a csecsemőkorban átélt események során és állítása szerint csak nagyon bonyolult elméletek segítségével lehet a nyomukra bukkanni.

Az archaikus biológiai konfliktusok és az ilyen hosszú évek alatt felhalmozódott pszichológiai konfliktusok azonban csak részterületeken fedik egymást az ilyen, például amikor függésben marad a konfliktus. A biológiai konfliktusok teljesen más jellegűek, úgyhogy amikor a pszichológusok lélekről vagy konfliktusokról beszélnek, az csak látszólag ugyanaz.

A legtöbb pszichológiai alaptételre érvényes, hogy eddig nem kerestek sem akut konfliktust, sem pedig DHS-félét. Egyetlen tudományos vizsgálatnál sem volt releváns egy ilyen akut-drámai konfliktusélménysokk megjelenésének módja, valamint az sem, hogy a páciensnek abban a pillanatban milyen speciális érzékelései voltak. Azt hitték, hogy egy konfliktusnak hosszú története és kifejlődési ideje van, a konfliktusok és zavarok okát pedig a páciens személyes életrajzában keresték. A biológiai konfliktusnak ebben az értelemben véve nincs „előtörténete”, bár pszichológiai értelemben véve sok esetben van. Egy folyadék-konfliktus (pl. hajószerencsétlenség viharban) esetén a páciens személyes előtörténetének összehasonlítása érdektelen, ill. irreleváns. A pszichológiai és a biológiai konfliktusszint egymástól egészen eltérő, még ha helyenként fedik is egymást. Mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy az állatok is átélhetnek biológiai konfliktusokat!

A pszichológiában a konfliktusok közül már sok élmény eleve kiesik. Pszichológiai értelemben véve az olyan események érdemesek „konfliktus” minősítésre, mint pl. egy hozzátartozó elvesztése vagy egy házasság tönkremenetele.

Sokunknak elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyetlen szóval (pl. „disznó”) elő lehet idézni rákot, vagyis egy biológiai konfliktust. Amiről eddig az a Hamer beszélt, hogy attól függ, hogy a konfliktus akut-drámai módon, váratlanul, felkészületlenül, villámcsapásszerűen kell, hogy érje az egyént, azon eddig mindenki csak részvétet érzően nevetett.

Mint már említettem, találkoztam olyan pácienssel, aki négy, hozzá legközelebb álló családtagot veszített el rövid időn belül, miközben egyetlen biológiai konfliktust sem szenvedett el, mert mindegyik hozzátartozó, az apa, az anya, a báty és a nagybáty esetében már előre tudta, hogy egyikőjüknek sem volt esélye a túlélésre. Viszont amikor a nagybátyja, aki megígérte a páciensnek, hogy örökölheti a gyönyörű ládikáját, majd ezzel ellentétben a végrendeletében a nővérét jelölte meg örököseként, akkor abba a páciens majdnem beleőrült és elszenvedett egy DHS-t biológiai konfliktussal, mert ez a helyzet számára váratlan és villámcsapásszerű volt. Hasnyálmirigyrákja lett. Ezt az esetet a könyv elején már részleteztem, de röviden újra leírom, mert olyan jól rávilágít a lényegre.

A rák összefüggéseit objektíven senki sem ismerte fel, mert nem tettek különbséget a konfliktus-aktív stresszfázis és a vagotoniás, konfliktusmegoldási fázis tünetei között. Pedig a két fázis pszichikai „értékei” is teljesen különbözőek!

Az a tény, hogy a ráknál mindenhol egyformán sejtszaporulat van, tehát például a bélráknál, a méhdaganatoknál (ciszták) vagy az osteosarcománál, oda vezetett, hogy egy teljesen különböző betegségfázisokat és megjelenési formákat közös nevezőre hozva vizsgálták, ami lehetetlen volt, mert nem ismerték a tumorok ontogenetikai rendszerét. Az első (új) megbetegedést pszichológiailag nem különböztették meg a következmény-megbetegedésektől, sőt azoktól a már begyógyult, régi karcinómáktól sem, melyeket csak a véletlen folytán fedeztek fel. Ezért az ilyen vizsgálatok eredményének többsége önmagában értelmetlen.

Ide tartozik még egy fontos dolog: a Germanische Heilkunde mai értelmezése szerint a pácienst egyáltalán nem szabad csak úgy egyszerűen egy általános pszichoterápiának alávetni, mert hiszen neki saját magának kell az ő saját biológiai konfliktusát biológiailag reálisan megoldania. Azt a plusz energiát, amit a páciens egy aktív biológiai konfliktussal a szimpatikotoniás stresszinnerváción keresztül megkap, kifejezetten azért találta ki a természet, hogy az egyén kapjon egy nagyobb löketet ahhoz, hogy neki tudjon látni a konfliktusmegoldásnak. Ezért, ha figyelmen kívül hagyják a lényeget, ha nem értik meg ezt a mechanizmust, gyakorlatilag az összes pszichológiai terápiás módszer sántít, sőt még rosszabb, ha megpróbálnak beleavatkozni vagy megállítani a folyamatot.

Hogy ilyenkor miért jobb az óvatosság, azt az alábbiakban vázolom fel:

Először is nagyon pontosan ki kell derítenünk, hogy mi volt a DHS, hogy melyik konfliktusnak melyik fázisában vagyunk, hogy a pácienssel együtt azt tegyük, amit én egyéni, specifikus és a folyamathoz illő, biológiai terápiának nevezek. A pszichológusok egy ilyen biológiai pszicho- és szervi kriminalisztikára nincsenek felkészülve, mert nem rendelkeznek az ahhoz szükséges orvostudományi-biológiai háttérrel. E hiányosság miatt sok pszichológus némely esetben akár a páciens halálát is okozhatja, mégpedig úgy, hogy tudatlan igyekezetében hirtelen az összes konfliktusát megoldja anélkül, hogy figyelembe venné azok időtartamát. Nagyon gyorsan elfelejtik tekintetbe venni a testi és az agyi szintet, ahol esetleg veszélyes következmények léphetnek fel. Ha például egy több hónapig tartó birtokvesztés-konfliktust egy jóakaró pszichológus a terápia során megold, számíthat a helyreállítási fázis csúcspontján a szívinfarktus formájában megjelenő epileptoid krízisre. Néhányszor már megtapasztaltam, hogy ilyenkor nyilván mindenkit váratlanul ér ez a dolog és halállal is végződhet. Ugyanez vonatkozik természetesen a többi, hosszantartó konfliktusra, melyet a terapeuta hirtelen tudatlanul a megoldási fázisba segít, ami erős agyi tüneteket okozhat, mint pl. fejfájás, agyi nyomás a helyreállítási ödéma miatt stb.

Létezik több hosszantartó konfliktus, melyeket semmilyen körülmények között nem szabad megoldani, mert a páciens nem éli túl a helyreállítási fázist. A páciens konfliktusaktivitását meghagyva azonban még élhet egy relatív normális életet, eltekintve attól, hogy általában vézna alkatú és folyamatosan fennáll nála a skizofrén konstelláció kialakulásának veszélye (a nagyagykérgi konfliktusok esetében).

Őszintén megvallva, a Germán Gyógytudományt más oldalról is fel lehetett volna fedezni, például az egyes szervi csoportok csíralemez-különlegességének embriológiai oldaláról, vagy a szövettani oldalról, ha feltűnt volna valakinek az összetartozó szervcsoportok összehasonlítása során. Talán egy viselkedéskutatás vagy a különböző szervcsoportokért illetékes agyi relék elhelyezkedése folytán is felfedezhették volna, amit már azelőtt is ismertek az orvostudományban homunculus néven.

Dirk fiam halála és a saját rákos megbetegedésemnél véletlenül az akut konfliktuskövetkezményeknél kezdtem kutakodni, ami egy testi, lelki gyakorlati klinikus számára talán a legkézenfekvőbb út volt. Ezért a konfrontálódás kényszerből bekövetkezett, ami a pszichológusokkal szemben jelentősebb, a pszichoszomatikusokkal enyhébb szembenállást eredményezett.

Emlékszem még az oberaudorfi klinikánk radiológusára, aki néhány szemesztert tanult a pszichiátrián. Amikor egy szakmai előadást tartottam az akkori kollégáimnak, hogy megértessem velük, hogy megfigyeléseim szerint a rákot az ilyen akut-drámai konfliktusélménysokkok váltják ki, akkor nagyokat sóhajtozott: „Mindez egy nonstop hülyeség, ilyen a pszichológiában nincs is.” Szerencsére akkor már túl voltam néhány év neurológiai és pszichiátriai tanulmányon, ezért ez hidegen hagyott engem. Nem a valóságnak kell igazodnia a pszichológiai teóriákhoz, hanem fordítva: ha az orvostudomány komoly elismerésre számít a biológia és a természettörvények területén, akkor minden fontolgatást kísérleti alapokra kell helyezni. Amíg ez nem így van, addig a pszichológia a pusztán elméleti síkon összetákolt rendszerénél fogva csak mankón jár, melynek sajnos az lehet a hátránya, hogy nincs igazságtartalma.

A pszichológia alapjában véve természetesen attól is beteg, hogy hiányzik belőle az orvostudományi ismereteken kívül még az orvostudományi gyakorlat is. Ezt a pszichoterápia új törvényében hamarosan rögzíteni fogják.

Az orvosok mindemellett egyre inkább szervdoktoroknak képzelik magukat és ezt az új pszichoterápiás törvény még kőbe is fogja vésni. A lelkünket a pszichológusokra akarják bízni. Azonban a fentiek alapján az egyént nem lehet külön alkatrészeire bontani.

***

E. Evans (1926) és LeShan a rákbetegeket személyi fejlődésük mélyrehatolásával próbálták kezelni. Az olyan kísérletek, mint pl. „A páciens hibás fejlődésének megértése” (Mars, Fritz Zorn 1977) természetesen kalandos spekulációk irányába terelte a terapeutákat, mert amikor a pácienst egy ún. „malignus lymphomá”-val (rosszindulatú nyirokmirigyrák) akarták kezelni, az ilyen terápiával csak újra megbetegítették, mivel az ún. malignus lymphoma egy nagyon is „benignus” (jóindulatú), helyreállítási fázisban lévő nyirokmirigy-duzzanat. Látható, hogy az orvosok és a pszichoanalitikusok, illetve a pszichológusok gond nélkül, egymástól függetlenül dolgoznak, miközben a pszichológusok készpénznek veszik az orvosok diagnózisait, amit aztán közvetítenek a páciens felé.

Azt a hipotézist (vélelem) állították fel (Engel 1954, Grinker 1966, Bahnson 1966, 1969, 1979, Baltrusch 1975, Schmale 1977, Fox 1978), hogy a rákos megbetegedéseket meg lehet érteni a pácienst ért premorbid (betegsége előtti) befolyásainak és a személyiségének megismerése által.

Engel (1961) megvizsgálta a veszteségnek és a gyásznak a rákra gyakorolt hatását, miközben a veszteséget úgy értelmezte, hogy az egy hozzá közelálló dolog, vagyis egy hozzá közel álló személy, egy általa nagyra becsült birtok, egy munkahely, egy otthon, egy haza, egy eszménykép, egy testrész stb.

Az ilyen jellegű vizsgálat tipikusan pszichológiai vizsgálat és vajmi kevés köze van a biológiai konfliktushoz. A biológia terén a veszteség csak emberre vagy fajtársra vonatkozhat. Persze természetesen itt is attól függ, hogy egy hozzátartozó veszteségét a DHS másodpercében veszteség-konfliktusnak éljük-e meg. Ezt birtokvesztés-konfliktusként is megélhetnénk (örökség) vagy egyetlen biológiai konfliktust sem élnénk át abban az esetben, ha már előre számítottunk a halálára. Vagy, ha a veszteség egy veszekedés kíséretében történik, az egy nőnél a petefészek-karcinóma akár mellrák formájában is megjelenhet. Ha a veszteséget elválasztás-konfliktusként éljük meg, akkor, mint egy biológiai konfliktus esetén a DHS szenzoros bénulást idéz elő, vagy attól függően, hogy gyermekre, anyára vagy partnerre vonatkozik a biológiai konfliktus, a bal vagy a jobb mellben fekélyesedés indul el, amelyből az elején nem is veszünk észre semmit. Hogy a test melyik oldalán lesz elváltozás, az attól függ, hogy a páciens jobb- vagy balkezes-e. Ha a veszteség az otthonára, ill. a házára vonatkozik, akkor a biológiai konfliktus lehet egy birtokvesztés-konfliktus, de előfordulhat, hogy menekültség-konfliktus hatására az aktív fázisban vesegyűjtőcsatorna-karcinóma alakul ki nála. Ha a páciens a házával együtt a teljes vagyonát is elveszíti, akkor egy biológiai éhenhalás-konfliktust szenvedhet el. Magától értetődő, hogy azt mindig kíséri egy DHS.

Egyértelmű, hogy világok választanak el minket! Az állatoknál is, akiknél ki kell találnunk az 5 biológiai természettörvény alkalmazásának analóg módját, merőben más egy „falat” elvesztése, mint egy fajtársának elvesztése.

A pszichológiai módszerrel történő vizsgálatok, hogy a gyász betegség-e (Engel 1977) és hogyha az ember nem tudja túltenni magát a gyászon, annak vajon „gyámoltalanság és reménytelenség” lesz-e a vége, ez szintén mind pusztán elméleti, spekulatív jellegű pszichológiai kérdésfeltevés, melynek semmi köze a biológiai realitáshoz.

Egy közeli hozzátartozó halálának DHS nélküli, normális gyásza természetesen nem betegség, hanem egy nagyon normális folyamat. Ha ez az esemény azonban DHS-hez vezetett és birtokvesztés-konfliktust, sőt, hormonális patthelyzetet okozott, akkor a páciensnek (nő vagy férfi) birtokvesztés-konfliktusa lesz, valódi depresszióval. Ugyanezt a tünetet produkálhatja egy fiatal balkezes nő, ha elszenved egy DHS-t szexuális tartalommal. A „gyámoltalanság és reménytelenség” már messzemenőkig világszemléleti fogalom, mely biológiailag nem releváns, pedig természetesen különböző mértékben bele lehet magyarázni a depresszióba.

Azt akarom mondani, 

hogy mindezek a pszichológiai vizsgálatok és a látszólagos vagy valódi eredmények biológiai értelemben véve nem relevánsak.

Ebben az összefüggésben még érdekes lehet egy másik példa: Green (1954, 1956, 1958, 1966) megvizsgált 132 leukémiás és nyirokcsomó-duzzanatos beteget. Azt hitte, rátalált arra, hogy ezek a megbetegedések abban az időpontban keletkeztek, amikor a betegnek több veszteséggel és elválasztással kellett konfrontálódnia, aminek következtében fogva tartotta őt a félelem, a düh és a reménytelenség. Nos, a leukémia a Germán Gyógytudományban bizonyíthatóan egy biológiai önleértékelés-konfliktus helyreállítási fázisa (pcl-Phase) és a lymphoma ugyancsak, illetve ezeket a tüneteket szervi szinten megelőzte egy csontelmésztelenedés (osteolysis) és egy nyirokcsomó-nekrózis. Ebben a helyreállítási fázisban a páciensnek ugyan gyakran van csonthártya-fájdalma, melyet a pszichológus talán „düh”-ként interpretál, egyébként fáradtnak, gyengének érzi magát, amit a pszichológus talán reménytelenségként értelmez, de amúgy nagyon jól van, étvágya jó, sokat alszik egészen addig, amíg nem hozzák pánikba, amit aztán a pszichológus „félelem”-nek értelmez. A pszichológus, mint laikus, az orvostudományban természetesen nem tud különbséget tenni a vagotonia és a reménytelenség között. Mindenesetre enyhítő körülmény, hogy a megvizsgált összes páciensük beleszorult a kemoterápia malomkerekébe, mindig előáll egy újabb pánikhelyzet, például a citosztatikumok által kiváltott mérgezéstünetek miatt.

Az egyik legismertebb epidemiológiai tanulmány tartalmazza, hogy az ipari országok közül Japánban a legalacsonyabb a mellrákos megbetegedések aránya. Ha azonban a japán nők kivándorolnak az Egyesült Államokba, akkor négyszer olyan sokszor betegednek meg mellrákban, viszont sokkal kevesebbszer lesz gyomorrákjuk. Korábban azzal érveltek, hogy ennek faji okai vannak vagy, hogy esetleg a táplálkozás teszi. Ezt ma már senki sem hiszi el.

A rákkal összefüggésben lévő, nem specifikus stresszkutatás is rendszerint összekeveri az okot és a hatást, mivel az aktív fázisban minden rákos páciens stresszhatás (tartós stressz) alatt áll.

***

Végezetül röviden szeretném kifejteni a Germanische Heilkunde és az egyik pszichológiai tétel közti különbséget L. LeShan, Stuttgart (1993) példája alapján.

A szerző egy pszichoterapeuta. Körülbelül 500 orvosi szempontból reménytelen rákos beteggel készített tesztek és interjúk alapján arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az összes rákbetegnek van egy bizonyos személyiségfaktora, mely elősegíti a betegség kialakulását. A Germán Gyógytudomány értelmezésében ez azt jelenti, hogy egészen biztosan vannak benne torzítások, mert a kikérdezett páciensek nagy valószínűséggel sok következménykonfliktust szenvedtek el, ezért több következményrákos megbetegedésük lett.

LeShan célja, hogy rátaláljon egy bizonyos „rákszemélyiségre” a rákbetegek között, amivel bizonyára túllő a célon, mert a rákbetegek többségénél a hasonlóság inkább a kezelés alatt és a prognózis után jelentkezik közöttük, nem pedig a megbetegedésük előtti időszakban.

„A rák által megtámadott embernek van egy olyan pszichológiai beállítottsága, amely valószínűsíti a megbetegedést, és ha már kifejlesztett magában egy rosszindulatú daganatot, megnehezíti a saját életéért vívott harcát.”

A felsorolt betegek listájából kiderül, hogy a nála egy kezelést túlélő páciensei közül majdnem mindegyiknek nyirokmirigyrákja, Hodgkin-kórja és agydaganata volt, tehát a Germán Gyógytudomány szerint a biológiai különprogram mindegyiknél már a helyreállítási fázisban (pcl-Phase) tartott.

Tipikusan pszichológiai végkövetkeztés az alábbi is:

Arra az inkább hátborzongató kérdésre, hogy „Ön valójában mit akar kezdeni az életével?”, sok rákbeteg mereven, értetlenül nézett rá. Ebből LeShan a pácienseinél azt a következtetést vonta le, hogy agresszíven képviselik a saját szükségleteiket, kívánságaikat és érzéseiket. Megalapozott az a gyanú, hogy ez inkább egy másodlagos jelenség lehet – én a vizsgálataim során a páciensek életének betegségük előtti életszakaszában sohasem találkoztam ilyen nagyfokú reménytelenséggel és saját magukba vetett kishitűséggel vagy hasonlóval. Rákos személyiségről beszélni véleményem szerint végzetes hiba. A néha egymáshoz hasonlító megjelenési képet természetesen a szimpatikotonia, illetve a vagotonia okozza, hiszen azok is komolyan beavatkoznak a páciens pszichikai megjelenési képéhez.

LeShan bizonyára erősítette azt a tudatot, hogy a ráknak pszichikai okai vannak. Ámde nem jutott el a dolog lényegéhez, mivel a részben az egymástól teljesen eltérő konfliktusokat egyáltalán nem a különbözőségek oldaláról szemlélte, az okokat pedig csak a beteg nagyon tág értelmében vett előéletében és személyes fejlődésében kereste. Felesleges megemlíteni, hogy a szervi és az agyi folyamatok nem is érdekelték.

Copyright by Dr. med. Ryke Geerd Hamer