Az immunrendszer
Mi az egyáltalán?

Rövid összefoglaló
Dr. med. Ryke Geerd Hamer

A jelenlegi akadémiai orvostudomány általános nézete szerint a „betegség” a természet hibájának, az ún. immunrendszer összeomlása, valami „rosszindulatú” dolog, amely a szervezet elpusztítására törekszik, amit az összes orvosi-katonai rendelkezésre álló eszközt felhasználva meg kell semmisíteni.

Így abban is hittek, hogy az „immunrendszer” (pontosan nem tudni, mit értettek alatta, de mindenekelőtt a szervezetnek valamiféle védelmi haderejét) olyannyira legyengül, hogy a gonosz kis rákos sejtek vagy a mikrobák találnak egy hézagot, azon keresztül behatolnak a sejtszövetbe és ott teret foglalnak. Tehát minden attól függ, hogy képesek vagyunk-e mobilizálni az „immunrendszert”, testünk regimentjét az elpusztításunkra törekvő rosszindulatú mikrobák támadó seregei vagy a rákos sejtek ellen.

Ezzel szemben a Germán Gyógytudomány felfedezte, hogy „betegségek” az eddigi értelemben véve nem is léteznek, az eddig „betegségeknek” nevezett tünetek a természet kétfázisú „Értelmes Biológiai Különprogram”-jának mindig csak az egyik fázisának részei.

A teljes orvostudomány minden ún. megbetegedése e kétfázisú folyamat sémája szerint fut le. Amíg nem ismertük ezeket az összefüggéseket, mintegy 1000 különféle betegséget tartottunk nyilván. Azoknak a fele hideg betegség volt, ami beszűkült perifériás erekkel, sápadtsággal és súlyvesztéssel járt. A másik 500 ún. betegségre pedig láz, kitágult perifériás erek és a jó étvágyat kísérő nagymértékű fáradtság volt jellemző.

Az állítólagos betegségek mindegyike különálló „megbetegedésnek” számított, ezek mind le voltak írva a tankönyveinkben és be kellett magolni az államvizsgára. Ma már tudjuk, hogy az tévedés volt.  A betegségek mindegyike csak egy fél betegség volt és ebből kifolyólag most már csak durván számítva 500 két fázisban lezajló Értelmes Biológiai Különprogramot (ÉBK) ismerünk:

•  Az 1. fázis - mindig a hideg, konfliktus-aktív, szimpatikotoniás stresszfázis.
• A 2. fázis - amennyiben megoldódik a konfliktus – mindig egy meleg, konfliktusmegoldási, vagotoniás gyógyulási fázis.

A 3. biológiai természettörvény minden betegséget csíralemez szerint csoportosít, melyek már az embriókor fejlődésének kezdetén kialakulnak: a belső, a középső és a külső csíralemez.

• Testünk minden sejtje, illetve szerve nemcsak a csíralemezek egyikéhez sorolható, hanem a fejlődéstörténettől függően mindegyik csíralemezhez tartozik
• egy speciális agyi terület,
• egy bizonyos fajta konfliktustartalom,
• egy bizonyos agyi lokalizáció,
• egy egészen pontos sejtszövet
• specifikus csíralemez-származású mikrobák

Ezen felül minden ÉBK-nak van még egy egészen speciális biológiai értelme.

Eddigi értelmezésünkben a mikrobák eddig csak ún. fertőző betegségeket idéztek elő és ezzel nem is jártunk olyan messze az igazságtól, mert hiszen ezeket a mikrobákat mindig meg is találtuk ezeknél a fertőző betegségeknél. Csak éppen ezt az 1. fázist felejtettük el vagy nem vettük észre az állítólagos fertőző betegségeknél. Mert ezeket az állítólagos fertőző betegségeket mindig megelőzte egy konfliktus-aktív fázis és azok a mikrobák csak a konfliktus megoldásával aktiválódhatnak. Ők tehát nem a mi ellenségeink, hanem ők segítenek nekünk, a mi parancsunkra dolgoznak, a szervezetünk parancsára, melyet az agyunk irányít.

Képzeljük csak el a mikrobákat háromféle munkásnak:

• Egyszer el kell takarítaniuk a szemetet (ők a szemétszállítók). A tuberkulózis-baktérium, mely pl. a gyógyulási fázisban eltakarítja a bélben (itt csak sejtelbontás történik) felszaporított sejteket (belső csíralemez).
  Itt meg kell említeni, hogy a mycobaktériumok – ugyanabban a ritmusban, mint az entodermális és az (ősi) mezodermális, ősagy irányítású szerveknél – már ugyan a konfliktus-aktív fázisban szaporodnak, de csak a konfliktus-megoldási fázisban végzik el a munkájukat.
• Másodszor egy bombatölcsért kell újra kiegyenlíteniük, (ők a tereprendezők). A vírusoknak (már amennyiben léteznek) a fekélyeket az azt körülvevő sejtszövetek szintjére (sejtfelépítés) újra fel kell tölteniük.
  Vírusokat (már amennyiben léteznek) viszont mindig csak a megoldási fázisban találunk, méghozzá csak a nagyagykéreg irányítású, külső csíralemez-származású szerveknél. Az alábbi kísérő tüneteket láthatjuk: vagotonia, rendszerint láz, epidermis- (felhám) vagy nyálkahártya-duzzanatok, a különféle nyálkahártyák közül is kizárólag csak a laphámnyálkahártya duzzanata.
• Harmadszor csak a középső csíralemez szerveinek meghibásodásait kell megmunkálniuk, ők a baktériumok, melyeket leginkább a kotrómunkásokhoz lehet hasonlítani. Romeltakarítás végeznek azért, hogy egy új házat lehessen építeni, vagyis azért, hogy a szervezet a meghibásodást újra rendben vissza tudja tölteni (sejtelbontás és sejtfelépítés!). De a baktériumok itt is kizárólag csak a megoldási fázisban szaporodnak vagy pedig sérülések után, amikor szintén mindig jelen vannak a baktériumok.

A gyógyulási fázis akkor is végbemegy, ha nincsenek jelen a „speciális mikrobák”, de ez biológiailag nem egy optimális helyzet, pl. a hepatitis „A”, „B”, „C” esetében. A májutak szintén laphám-nyálkahártyával béleltek, ugyancsak fekélyesedésnek egy birtokbosszankodás-konfliktus aktív fázisában annak érdekében, hogy nagyobb átmérővel tökéletesebb legyen az epe elfolyása (= ez a biológiai értelme) és ezek az epeutak elzáródnak a duzzanat miatt. Ennek következményeképpen feltorlódik az epe és nem tud elfolyni. Ha a májutak többsége egyazon időben érintett, akkor a páciens besárgul, amire jellemző a barna vizelet és az epe színezőanyagának hiánya miatt világossárgára színeződött széklet.

Ezek a vírusok azonban nem az okozói a hepatitisnek, mint ahogyan azt mi okos orvosok a nemes együgyűségünkben hittük, hanem a szervezetünk kiszolgálja magát belőlük a gyógyulási folyamat optimalizálása érdekében; persze ha jelen vannak a szervezetben. Mindig az agyunk határozza meg, hogy a mikrobának melyik fajtája, mikor és milyen munkát végezhet, mégpedig a mikrobáknak mindig csak egy bizonyos fajtájának ad engedélyt.

Ugyanígy az agyunk utasítására lesz az állítólagos patogén mikrobából jóindulatú, apatogén mikroba, melyek visszahúzódnak testünk egy olyan részére, ahol nem zavarnak, arra az esetre, hogy majd ha egyszer megint szükség lenne rájuk, újra aktiválhatók lehessenek. Mivel régen mindezt nem tudtuk, az állítólagos ún. betegségeket (ÉBK) nemcsak hogy rosszul értelmeztük, hanem soha egyetlen pácienst sem tudtunk okozatilag helyesen kezelni.

Ha viszont a mikrobák nem az ellenségnek, hanem a barátainknak seregei, amelyeket szimbiontáinkként a szervezetünk szemmel tart és tervszerűen irányít, akkor mi is az a számtalan szérumreakcióval alátámasztott, az ún. immunrendszerhez tartozó „gyilkos sejt”, falósejt, T-limfocitasejt és a többi?

Vagy másképp teszem fel a kérdést: Mi marad az ún. immunrendszerből? Válasz: csak a tények, de az állítólagos rendszer nélkül.  

Mert az „immunrendszer” szónak, ennek a ködösen meghatározott fogalomnak válogatás nélküli használata általános alkalmazása igen széleskörű: használják a konfliktus-aktív fázisban és a konfliktusmegoldási fázisban, a rák, a szarkóma, a leukémia, az AIDS és az összes ún. fertőző betegség esetében, melyek olyan formában, ahogyan azt eddig értelmeztük, nem is léteznek.

Az orvostudomány állítása szerint az „AIDS immungyengeség-betegségnél” szintén vírusok és T-limfociták működnek közre. HI-VÍRUST (Human Immunodeficiency Virus, magyarul emberi immunhiány-előidéző vírus) pedig az AIDS-betegeknél soha nem találnak. Eddig még soha senki nem találkozott olyan tünetegyüttessel kísért ún. HIV-fertőzéssel, mint amilyet megszoktunk a kanyarónál vagy a rubeolánál. Ugyancsak furcsa lenne, hogy az „AIDS”-nek vélt vírusos megbetegedésnek homlokegyenest más lenne a jellemzője, mint az összes többi vírusos betegségnek, melyek esetében az elfogadott szemlélet szerint mindig akkor vagyunk túl a nehezén, amikor az antitest pozitívvá válik, tehát akkor, amikor már kihevertük a „betegséget”. Hogy az efféle szembetűnő tüneteket kivétel nélkül számos vér- és szérumreakció kíséri, az mindenki számára természetes. Mivel azonban nem létezik semmilyen „AIDS-tünetegyüttes”, az orvosi-diagnosztikai önkényeskedés előtt tárva-nyitva áll minden ajtó:

Az eddigi elképzelések alapján, ha valaki nem HIV-pozitív és  megbetegszik például rákban vagy ízületi reumája, szarkómája, tüdőgyulladása, hasmenése, öregkori demenciája, gombás megbetegedése, herpesze, TBC-je, láza vagy egyéb neurológiai tünete lesz vagy pedig feltűnő viselkedési szokásokat vesz fel, akkor az mind teljesen normális, mezei ún. megbetegedésnek számít.
Ha viszont ugyanennek az embernek a HIV-tesztje pozitív, akkor mindez azonnal rosszindulatú „AIDS-tünetegyüttesnek”-nek számít, csakhogy nem „AIDS-áttét”-nek nevezik, mellyel a sajnálatra méltó páciens rövidesen bekövetkező, gyötrelmes halálát jövendölik.

HI-vírus alatt (Montagnier, az AIDS állítólagos felfedezője egy spanyol lapnak adott interjújában bevallotta, hogy még soha nem látott AIDS-vírust!) elsősorban olyan járványos betegséget értettek, amelyben az érintettek a végén a tüdővész, a végelgyengülés és a vészes vérszegénység miatt haltak meg, a szervezetük a végén már nem volt képes megfelelő vérképzésre.

Ugyanezt a folyamatot láthatjuk a csont”rák”-nál vagy helyesebben kifejezve a vázrendszerben a csontsorvadásos rák, az oszteolízis esetében, mely szintén anémiával (vérszegénység) jár. Az ehhez tartozó konfliktus – az érintett vázrendszer elhelyezkedésétől függően – egy speciális önleértékelés-konfliktus.

Az ilyen önleértékelés-konfliktus során az oszteolízis (a csont elmésztelenedése) gyógyulási fázisában új csontszövetek képződnek (callus) és ennél a folyamatnál a leukémia jeleit láthatjuk. De „AIDS”-es csak akkor lehet valaki, ha tudomása van arról, hogy HIV-pozitív vagy ha azt gondolja magáról, hogy az!

Furcsa, hogy ez a rendkívül érdekes jelenség eddig még senkinek sem tűnt fel. Vagyis, hogy ennek valamilyen formában kapcsolatban kell lennie a lélekkel. Pontosabban: Ha az emberek csak akkor lesznek feltűnően betegek, ha azt mondják nekik, hogy HIV-pozitívak, akkor épp itt az ideje, hogy elképzeljük, mi megy végbe az ilyen páciens agyában, akivel közölnek egy 50%-ban halálos prognózist!

Éppúgy ijesztgetnek minket a „rosszindulatú” mikrobákkal, mint ahogy folyamatosan fenntartják bennünk a félelmet a „rosszindulatú” ráktól. A járványok tekintetében a félelem még nem is annyira megalapozatlan, de azokért nem a mikrobák vonhatók felelősségre, hanem a civilizáció, azon belül is a civilizációnk számtalan tévedése.

Alapjában véve a mikrobák megjelenése kétféleképpen lehetséges:

• előfordulásuk csak endemikus, ez azt jelenti, hogy az egyes régiókhoz kötött mikrobák csak egy szűkebb területen fordulnak elő, senki nem szerezhet „új” mikrobákat, mert már az adott régióhoz tartozó összes lehetséges mikrobát megszerezte, vagy
• a higiéniával, elkülönítéssel, oltásokkal megakadályozzuk, hogy az emberek a mikrobákat megkapják. Az ún. civilizációnk ezen az úton jár. A természetben, az állatoknál és a természeti népeknél ez gyakorlatilag nem fordul elő.

Ami tehát a „fertőzésveszélyt” illeti, különösen az egzotikus mikrobákat, kijelenthetjük, hogy ahogy a szervezetünknek, ill. a számítógépünknek nincs programja az autókra, a repülőgépekre vagy a televízióra, az agyunk éppúgy nincs berendezkedve a több ezer kilométeres helyváltoztatásra, de főleg nem az egészen más éghajlati övezetben élő más mikrobákra. Ami az ott élő lakosoknak teljességgel megszokott, mert már gyerekkoruk óta ott élnek és alkalmazkodott hozzájuk a szervezetük, az a látogatóknak semmiképp sem normális.

Példaként vehetjük az ártalmatlan kanyarót, amin normális esetben már a gyermekkorunkban átesünk. Amikor a kanyarót behordták Amerikába, siralmasan halt meg több ezer felnőtt indián, de köztük egyetlen gyermek sem volt. Minden orvos tudja Európában, hogy nálunk is halálos lehet a felnőtteknél az első „fertőzéses” kanyaró. Ezzel szemben ez a gyermekek esetében mindig ártalmatlan. Ugyan elterjesztik a vírust, de csak az a felnőtt vagy az a gyermek betegszik meg, aki azt megelőzően átélte az ahhoz tartozó konfliktust és már a megoldási fázisban van. A kanyaróhoz a száj- vagy orrmelléküregek konfliktusa tartozik (pl. „nekem ez bűzlik”).

Az ún. immunrendszer, amelyet testünk valamiféle hadseregeként képzeltünk el, amely a „rosszindulatú” rákos sejteket és a “mikrobákat” megsemmisíti, ebben az értelemben nem is létezik. Ez csupán annak igazolása, hogy „betegségek” terén eddig teljesen sötétben tapogatóztak és képtelenek voltak a szerológia- és hematológia felhalmozódott tényeit és tüneteit helyesen kiértékelni és csoportosítani.

A számtalan, be nem bizonyított és bizonyíthatatlan feltételezéseken alapuló mai akadémiai orvostudomány egésze egy durva, nagy tévedés. Az orvostudomány ugyan képes volt helyes vizsgálati tények felderítésére, mint például a vérkép, a labor vagy a vérképzőszervek elváltozásai vagy a CT-felvételek paraméterei, azonban az ezekből levont következtetések és az ezt követő terápia abszolút hibás volt. Ennek megfelelően a rákkezelés mortalitásának aránya az 5 éves túlélést tekintve kb. 98%-os lett. A Germán Gyógytudománynál mindez pontosan fordított, ahol a túlélési arány 98%!

„Betegség”, mint ahogyan a régi, egyetemi tanulmányaink során tanultuk, szigorú értelemben véve nincs. Az általunk „betegség”-nek nevezett folyamatokat az Anyatermészet hibájának tekintettük és mindezért a feltételezett „immunrendszer” (a szervezetünk vélt védelmi hadserege) legyengülését tettük felelőssé. 

Az Anyatermészet azonban nem vét hibákat, hacsak nem szándékos, látszólagos hibákat, melyek szintén ésszerűek annak ellenére, hogy azokat az egyén néha negatív kísérő jelenségekként érzékeli. Ezek a tünetek azonban többnyire a javát szolgálják.

Copyright by Dr. med. Ryke Geerd Hamer