A Hodgkin- és a non-Hodgkin-kór, és ami a kettőben közös

Rövid összefoglalás 

Dr. med. Ryke Geerd Hamer

Csupán egyetlen dolog közös a két betegségben: mindkettő egy előzőleg átélt biológiai „konfliktusélménysokk” (DHS) megoldási fázisa. Eredendően azonban teljesen különböző konfliktustartalmuk van, különböző csíralemezhez tartoznak és az agyban is más az elhelyezkedésük.

Ezeket a betegségeket az akadémiai orvoslásban ún. nyirokcsomóráknak nevezik, a diagnózist mindig csak a megoldási fázisban állítják fel (= azaz a konfliktusmegoldást követő fázisban) olyan pácienseknél, akiknél panaszok lépnek fel, vagy olykor merő véletlenségből panaszmentes pácienseknél, a megoldási fázis után – a megnagyobbodott nyirokcsomók miatt.

Az ún. Hodgkin-kór a középső csíralemezhez tartozik (nagyagy-mezoderma), és a Germanische Heilkunde szerint nem más, mint egy, a konfliktusmegoldást követő fázisban sejtosztódás révén ismét feltöltött és megduzzadt nyirokcsomó, ami azt jelenti, hogy a konfliktus már jóval korábban meg kellett, hogy oldódjon. Azt megelőzőleg mindig kellett egy enyhébb önleértékelés-konfliktusnak történnie.

Esetpélda:

Az egyik páciensnek futballozás közben eltört a bordája, és így nem tudott tovább játszani, a csapatát a győzelem felé segíteni. Tudta ugyanis, hogy nélküle biztosan elveszítik a mérkőzést. „Ha nem történt volna ez velem, megnyerhettük volna a meccset”. Ez például egy önleértékelés-konfliktus partneri viszonylatban, ami a váll területét érinti.

Vagy:

Egy páciens biztos benne, hogy egyik vizsgáját nem képes letenni. „Képtelen vagyok rá, nem fogom túlélni…” Nála az ágyék területe volt érintve, ahol a konfliktus-aktív fázisban nyirokmirigy-nekrózis indult el, amit azonban általában nem vesznek észre. (Súlyosabb konfliktus esetén a csontban osteolysis jön létre.) Csak a megoldási fázisban – miután sikeresen letette a vizsgáját – keletkezett nyirokcsomó-daganat az ágyékban, és ekkor diagnosztizálnak nála Hodgkin-kórt.

Mivel csak enyhébb önleértékelésről van szó, itt nem maga a csont érintett. A nyirokcsomón ugyanolyan elváltozás történik a konfliktus-aktív fázisban, mint a nyirokcsomóhoz közeli csontokon: „lyukacsos lesz” illetve nekrózis megy végbe rajta. A mikroszkóp alatt egy ilyen (még nem megnagyobbodott) nyirokcsomó úgy néz ki, mint egy ementáli sajt.

A megoldási fázisban a gyógyulás (jó) jeleként megduzzad a nyirokcsomó, a nekrózisok feltöltődnek. Ezért láthatunk egy ilyen nyirokcsomóban sejtmitózist – ellentétben például egy olyan nyirokcsomóval, amely egy tályog (abscessus) elfolyási területén található és csak a megterhelés miatt van megduzzadva, és így nincsenek benne osztódott (mitotikus) sejtek. Ezért is szokták jóindulatúnak titulálni.

Az ún. non-Hodgkin-kór külső csíralemez származású (nagyagykéreg), mely egy elölről érkező (frontális) vagy ráktól való félelem-konfliktus, illetve tehetetlenség-konfliktus (valamit sürgősen tenni kellene!) megoldási fázisa. Függ azonban a kezűségtől, a hormonális állapottól, a skizofrén konstellációktól – és egyúttal ez az egyik legrettegettebb ördögi kör, amibe kerülni lehet…

A frontális félelem-konfliktust olyan félelem váltja ki, ami vélhetőleg érni fog minket, és ami elől nem tudunk kitérni. Ha a menekülési út hátrafelé szintén le van zárva, akkor a páciens (legyen az ember vagy állat) még egy ún. nyakszirtlebenyi, hátulról érkező félelem-konfliktust is elszenved, és azonnal homloklebeny/nyakszirtlebeny-konstellációba (fronto-occipitalis konstelláció) kerül.

A szemből érkező (frontális) félelem embernél és állatnál is egy teljesen reális félelem, vagyis egy reális veszélytől való félelem (például egy támadó embertől vagy állattól). Másodsorban beszélünk csupán elképzelt dolgoktól való félelmekről, amelyek azonban nem tűnnek kevésbé félelmetesnek a páciens szemében, mint egy támadó vadállat: például amikor az orvos azt mondja, hogy rákgyanús vagy rákos az illető.

Mivel a rákot mindig valami elkerülhetetlennek, előrehaladónak, sőt sorsszerű történésnek képzelik el – ha reálisan nem is áll fenn veszély, csak az elképzelés szintjén. Ez a vélt veszély mégis elkerülhetetlenként halad a páciens felé, vagyis egyedül csupán ettől a diagnózistól is elszenvedheti a szemből érkező félelem-konfliktust. Azoknak az embereknek, akiket a Germanische Heilkunde-ról felvilágosítanak, mondhatjuk, hogy egyáltalán nincsenek ilyenfajta ráktól való félelem-konfliktusaik!

A frontális- vagy ráktól való félelemnél fejlődéstörténetileg bizonyos mértékig visszamegyünk az ősi időkbe, amikor még elődeink a vízben éltek: akkoriban a legnagyobb katasztrófának az számított, ha ezeknek a halszerű élőlényeknek valamitől eldugult a kopoltyújuk, vagy ha szárazföldre vetődtek, összetapadt a kopoltyújuk, és így képtelenek voltak lélegezni.

Pontosan ezt az ősi félelmet – azaz, hogy elzáródik a levegőnk útja – éljük át az ilyen szemből érkező félelem-konfliktusoknál, és ezzel analóg módon a ráktól való félelem-konfliktusoknál is. „Elszorult a torkom” – így fogalmazzák meg ezt az érzést a páciensek. Ha a páciens egy ilyen rákdiagnózis-konfliktust él át, akkor ő természetesen  azonnal a konfliktus-aktivitás összes jelét produkálja: jéghideg kezek, étvágytalanság, álmatlanság, kényszeres konfliktus körüli gondolatok stb. A nyakon helyileg azonban nem érez mást, csak enyhe húzódást vagy csípést a bőr alatt.

Ha bizonyos idő után a félelem-konfliktust, ill. a ráktól való páni félelmet kiváltó vélt vagy valós veszélyhelyzet megoldódik, akkor a nyakon azon a helyen, ahol a konfliktus-aktív fázisban a kopoltyúhasadékokban fekélyesedés történt, (vagyis a kopoltyúhasadékok/-rések egykori, már nem működő járatait belülről bélelő laphámszövetében sejtdestrukció keletkezett), a megoldási fázisban immár folyadékciszták képződnek.

Mivel ezeket a cisztákat az akadémiai orvoslás nyirokcsomónak vélte, helytelenül centrocytás-centroblastos non-Hodgkin-lymphomának (nem Hodgkin-lymphomának) nevezte. Azonban ezeket a kopoltyúhasadék-folyadékcisztákat a gyógyulás során jelentkező erős duzzanatok okozzák az előzőleg kifekélyesedett területeken, az egykori, már nem működő laphámnyálkahártyával bélelt ősi kopoltyúhasadékok járataiban.

Ily módon a folyadék nem tud elfolyni, a kopoltyúhasadék járataiból folyadékkal teli darabkák válnak le, amelyek golyócskáknak is látszódhatnak Ezek a golyócskák a bőr alatt helyezkednek el, mégpedig a nyakon a fül előtt és mögött is, egészen a vállig lehúzódva, elől pedig a kulcscsont feletti árokig,  sőt, néha azon túl is (körülbelül tenyérnyi szélességben).

Belül a rekeszizomig is terjedhet, a folyadéktolulás következtében ott nagyobb folyadékciszták alakulhatnak ki, melyeket aztán rendszeresen tévesen nyirokcsomó-megnagyobbodásnak aposztrofálnak.

Ha a mediastinumban (mellüreg középső része) található cisztáknál (amelyeket nem lehet látni) a konfliktus gyakran kiújul, és ide-oda kapcsolgatunk (konfliktus-aktív fázis/konfliktusmegoldási fázis) – a ciszták egyre növekedve megerősödnek, azaz kötőszövet alakul ki bennük (hegszövet), amit az akadémikus orvoslás „kissejtes bronchiális karcinómaként” diagnosztizál.

A kopoltyúhasadék-cisztáknak több tipikus klinikai tünetét ismerjük:

A gyógyulás első felében, vagyis még az epileptoid krízis előtt, általában röviddel a konfliktus megoldása (conflictolysis) után a „tudatlan” páciensek gyakran áttétpánikot élnek át. A durvának érződő cisztákat tömör (kompakt) csomóként érzékelik, nyirokcsomóként vagy egyszerűen csak tumornövekedésként.

Az áttétpánik révén (ami szintén DHS), ismét rákfélelmet szenvednek el, s ettől a rákfélelmi pániktól a megoldási fázis azon nyomban megfordul és konfliktus-aktivitásba vált – és a ciszták visszafejlődnek.

Ugyanezt az állítólagosan kedvező eredményt érhetik el a ciszták kemoterápiás kezelésével vagy besugárzásával, a röntgen- vagy kobaltsugarakkal, azzal a különbséggel csupán, hogy a kemónál vagy a sugárkezelésnél nem tér vissza a konfliktus-aktivitás, hanem csak egy ún. gyógyulási stop áll be! Azonban mindkét esetben a páciens ördögi körbe kerül… A kiújuló rákfélelmi pánik – a konfliktusba való visszaesés (recidíva) – ugyanis a következőket eredményezi: a gyógyulás félbeszakad, a kopoltyúhasadék-ciszták visszahúzódnak, a fekélyesedés az egykori kopoltyúhasadék csöveiben és járataiban egyre jobban kiterjednek. Hátramarad a konfliktustömeg-maradék (a megoldási fázis elhalasztott részfázisa), amely a gyógyulás hirtelen félbeszakadása miatt sem pszichésen, sem szervi szinten nem gyógyult meg.

Ezzel egyidejűleg egy újabb konfliktustömeg is létrejön, amelyet később szintén fel kell majd dolgozni egy megoldási fázis során (mind pszichés, mind pedig agyi és szervi szinten). Ha tehát sikerül a pácienst még egyszer megnyugtatni, akkor az ismét elindult megoldási fázis jeleként keletkező folyadékciszták még nagyobbak lesznek, mint azelőtt, méghozzá a hátramaradt konfliktustömeg-maradék és az újabb pánik gyógyulása révén.

Természetesen az elkerülhetetlenül fellépő epileptoid krízis is erősebb lesz így, mint először lett volna, ha a páciens a rákfélelmi pánikjának gyógyulását újabb visszaesés nélkül véghezvitte volna. Ha azonban a megnagyobbodott folyadékciszták láttán a beteg ismét a rákfélelmi pánikba esik vissza, akkor az ördögi kör játéka újból és újból elölről fog kezdődni.

Ha a páciens nem esik vissza a ráktól való páni félelem-konfliktusba – pl. azért, mert ismeri a Germanische Heilkunde-t, vagyis nem kerül vissza a konfliktus-aktivitásba és így tiszta megoldási fázis mehet végbe, olyankor gyakran az történik – főleg, ha a csomóknak hitt, olykor meglehetősen nagy ciszták a nyakon (vagy a mediastinumban) helyezkednek el –, hogy a páciens úgy érzi, pusztán mechanikusan is egyre kevesebb levegőhöz jut. Ezt azonban a legtöbbször tévesen érzik így, valójában nem ez a helyzet.

Nagyon ritkán valóban előfordul, hogy a légcsövek kívülről összenyomódnak (imprimálódnak) vagy akár be is sűrűsödhetnek. (komprimálódhatnak). Valódi fulladásveszély azonban ténylegesen szinte soha nem áll elő, mert a ciszták legfeljebb laposan tudják nyomni a (durva) légcsöveket.

Az epileptoid krízisben maga a szubjektív érzés, illetve az ősi lényszerű félelem a fulladástól meglehetősen hatalmába tudja keríteni az embert, és ismét borzalmas páni félelmet idézhet elő.  Ám mindez szerencsére csak szélsőséges esetekben fordul elő, amikor a folyadékciszták már nagyon nagyok.

Minden „iatros” (orvos, gyógyító) számára a legtisztesebb feladat az, hogy egy ilyen pácienst megnyugtasson, illetve a pánikból kisegítsen, vagy ami még jobb, hogy elérje, hogy bizalmat nyerjen a Germanische Heilkunde-ban és így már eleve ne kerüljön pánik-állapotba.

A gyógyszeres kezelés, nyugtatózás – vagyis a betegek nyugtatószerekkel való szedálása –  csak az ignorancia, a nemtörődömség jele főleg azért, mert az epileptoid krízis után, amikor a páciens az ún. második vagotoniás völgybe ér, az ilyen gyógyszerezés akár halálos is lehet. A vegyi nyugtatózás a mérgezés egyik formája, ami soha nem pótolhatja egy másik ember vagy „gyógyító” megnyugtató szavait.

Csak akkor gyógyul meg a beteg teljesen, ha túljutott ezen a második vagotoniás völgyön.

Kemoterápiás- vagy sugárkezelés révén, amikor a kopoltyúhasadék-ciszták visszafejlődnek, az orthodox-medikus csak pirruszi győzelmet érhet el (= túl nagy áldozatot hozó győzelem…). És mindezt annak az árán, hogy a gyógyulást és a gyógyulásban szükségszerűen bekövetkező epileptoid krízist egyszerűen „törlik”, minek következtében az egész szervezet borzalmasan – és általában már vissza nem fordítható módon – károsul. Régen még a legrosszabb orvoslók sem nevezték őszintén „terápiának” a kemót, hanem mindössze az életnek csekély meghosszabbításának – ami a csontvelő kárára történhet meg. Azonban természetesen ez is butaság volt!

Azoknál a betegeknél, akiknél a kopoltyúhasadék-cisztákat kemóval „megdolgozzák”, a ciszták először visszafejlődnek. Amint azt azonban már említettük, a gyógyulási, ill. a megoldási folyamat abbamarad anélkül, hogy befejeződhetett volna. A kemó végével a gyógyulás ismét beindul, és ezzel együtt visszatérnek a ciszták is – ez pedig tartósan ördögi körbe helyezi a pácienst, amiből általában már nem is tud kikerülni.

Azoknál a betegeknél viszont, akiknek a mediastinális (középső mellüregi) területen vannak cisztáik, gyakran nagy mellkasi műtétet végeznek, hogy a mediastinum mindkét oldalához hozzáférjenek. Általában már maga a műtét hírének közlése is újabb DHS-ként hat a betegekre, méghozzá egy a mellkast érő támadás-konfliktusként. Ekkor újabb rák kezd kialakulni, ún. pleura-mesothelioma. Ez a karcinóma a középső csíralemezhez tartozik, a kisagyi mezodermához, mely a konfliktus-aktív fázisban a mirigyes szerkezetű sejttípusok sejtgyarapodását mutatja.

Mindennek biológiai értelme a következő: a szervezet megpróbálja önmagát a támadás ellen védelmezni, méghozzá úgy, hogy a belső mellhártyán megerősítést képez, egy pázsitszerű mesotheliomát (savósburok-daganat). A mellhártya-mesotheliomát azonban rendszerint csak a konfliktus megoldása után szokták észrevenni. Ha például a műtét után azt mondjuk a betegnek, hogy „most már minden rendben van”, ez a támadás-konfliktus általában megoldódik, amitől a betegnek mellhártya-folyadékgyüleme alakul ki (gyakran akár dupla is) a gyógyulás jeleként! Ugyanis minden, a kisagy által vezérelt tumor a megoldási fázisban folyadékot termel. A mellhártya esetében ezt mellhártya-folyadékgyülemnek (pleurális folyadékgyülem) nevezzük, a hashártyánál ascitesnek, a szívburoknál (pericardium) pedig pericardiális- vagy szívburok-folyadékgyülemnek.

Amit tehát a hagyományos orvoslás áttétnek nevez (ami az eddigi értelmezés szerint egyáltalán nincs is) – az a valóságban a gyógyulási folyamat még akkor is, ha ezt a gyógyulási folyamatot túl kell tudni élni…

Az a probléma állhat elő ugyanis, hogy a beteg pánikba kerül, vagy újabb DHS-t kap, akár egy menekültség-konfliktust él meg – ami a konfliktus-aktív fázisban vízvisszatartással jár –, vagyis a szervezet azt a szervet, ami már eleve a vagotóniás megoldási fázis miatt ödémás, még azon túl is víztározónak használja fel (mivel minden vízcseppet meg akar takarítani és fel akar halmozni). Ettől aztán a légzést erősen korlátozó mellhártya-folyadékgyülem képződhet, amit le kell csapolni. Az ártalmatlan, transsudativ mellhártya-folyadékgyülemet (aktív menekültség-konfliktus nélkül) rendszerint szinte nem is venni észre, mert a szervezet a transsudativ folyadékgyülemet ugyanolyan gyorsan nyeli el, ahogyan az képződik.

Valószínűleg így már egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy a legtöbb ilyen beteg miért hal meg csupán néhány hét vagy hónap leforgása alatt – a pániktól és annak következmény-konfliktusaitól. Ezért feltételezték mindig is, hogy a rák egy „rosszindulatú”, vad és „ész nélkül” dühöngő, kontrollálatlan történés, amit lehetetlen megérteni.

A rákot és az összes többi ún. betegséget mi már Értelmes Biológiai Különprogramok részeiként értelmezünk, és mint ilyenek, ezek a legértelmesebb, leglogikusabb és legtisztábban megérthető dolog, ami csak létezhet! És mindez összesen 5 természettörvény alapján megy végbe.

Noha még csak 1981 óta ismeretes előttünk, hogy hogyan is jön létre a rák és adott esetben hogyan is múlik el – mindez teljességgel hasztalan a betegek szempontjából, hiszen amíg a Germanische Heilkunde továbbra is bojkott alatt áll és tiltott az alkalmazása, az emberek továbbra is meg fognak halni – legfőképpen a félelemtől.

Copyright by Dr. med. Ryke Geerd Hamer