Motorikus bénulás

2000.01.01.

Néhány évvel ezelőtt a lányom arra panaszkodott, hogy reggelente felkeléskor problémája van a lábával, pontosabban, hogy nehezen tudja kinyújtani a lábát. Végül úgy sikerült neki, hogy egyik lábáról a másikra állt, és nagyon lassan nyújtotta ki a térdét. Emellett erősen sántított, valamint fájdalomra és egy kellemetlen feszítő érzésre panaszkodott a térdénél, mintha valami beszorult volna oda.

Eleinte nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, mivel ezek a panaszok ebédidőre, amikor hazajött az iskolából, eltűntek. Ám másnap reggel, miután felébredt a tünetek visszatértek, így végül félrevontam, és megkérdeztem tőle, hogy mi történt. A Germanische Heilkunde szerint itt csak egy motoros bénulásról lehetett szó, amely a lábakat érinti, tehát nem tudok elmenekülni, azaz nem tudok valakivel együtt elmenni, vagy szinte már azt sem tudjuk, merre menjünk.

Azonban ezzel kapcsolatban nem jutott eszébe semmi. Csak amikor átfogalmaztam a konfliktus tartalmát a nem tudok „elmenekülni” helyett a nem tudok „elszaladni” kifejezésre, akkor „beugrott neki" és csak úgy dőltek belőle a szavak.

A következő történt:

A szünetben „fogócskáztak" az osztálytársaival, és a gyerekek olyan saját szabályokat alkottak maguknak, hogy elég volt csak megérinteni valakit anélkül, hogy „elkapták" volna. A játék közben éppen megérintett egy gyereket, akit a ruhájánál fogva tartott, mert a kislány a szabályokkal ellentétben tovább akart futni.

A civakodás során a lányom azonban véletlenül egy 7. osztályos tanuló útjába került, aki erre fel brutálisan meglökte, így ő a földre zuhant. Ám ez még nem minden. Ez a fiú fenyegetően közeledett hozzá, többször felé rúgott, ő pedig tehetetlenül feküdt a földön. Nem tudott elszaladni, tehát menekülni ebből a helyzetből.

De mit lehet tenni? Panaszt tenni az iskolában, vagy felelősségre vonni volna a fiút, az valószínűleg csak rontott volna a helyzeten. Elvégre gyakran látta a fiút az iskolaudvaron, és ilyenkor mindig pánikba esett tőle. Elmondta nekem, hogy azóta minden éjjel arról álmodik, hogy a fiú újra brutálisan összerugdossa. Így minden éjjel egy konfliktusrecidívája volt, amit egy krízis követett.

Ez a magyarázata annak is, hogy reggelente miért volt mindig feldúlt az egész ágya. Ezért emiatt egyszer éjszaka, amikor aludt megfigyeltem, milyen erősen rugdos a lábával. Volt egy kisebb epilepsziás rohama, de anélkül, hogy bepisilt volna. Reggelente aztán fájt a lába, de a panaszai ebédidőre általában megszűntek. A konfliktus tehát függésben volt, amelyet az álmok újra és újra rövid időre aktiváltak. Erre az esetre semmilyen csodamegoldás sem jutott eszembe, ezért azt javasoltam neki, hogy egyszerűen bocsásson meg a fiúnak. Persze ez nem volt olyan könnyű neki. Ennek ellenére, mindig, amikor meglátta a fiút, halkan azt mondta: „Megbocsátok neked”.

Aztán egy nap a fiú az iskola udvarán ült egy falon. A lányom megint éppen „megbocsátott neki”, amikor a fiú hirtelen megmagyarázhatatlan módon leesett a falról, anélkül, hogy bárki hozzáért volna. Bármilyen hihetetlenül is hangzik most, de a konfliktus azóta megoldódott számára.

Alkalomadtán azért felfut egy sínre, amikor egy vitában vagy sportolás közben megrúgják, de szerencsére ez nem tart sokáig, mert megtanult egyszerűen megbocsátani. De azt, hogy az ilyen helyzetekre mindig ugyanúgy reagáljon, eddig még nem tudta megakadályozni.

Már az óvodában is volt egy időszak, amikor mentem érte  és azt állította, hogy nem tud járni, mert fáj a lába. Először azt hittem, hogy csak fáradt, és ezért nem akart sétálni. De a dolgok egészen másképp álltak:

Akkoriban történt, talán 3 éves lehetett, amikor egyik vasárnap több család a gyerekekkel elmentünk az erdőbe. Útközben elhaladtunk egy barlang mellett. Az egyik apuka viccelődött a nagyobb gyerekekkel, és azt mondta nekik, hogy egy oroszlán rejtőzik a barlangban, ezután a nyomaték kedvéért, egy kicsit beljebb ment a barlangba, és teli torokból bőgött - mint egy oroszlán. A kislányom, aki éppen a férjem karjában volt, pánikszerűen belecsimpaszkodott. Az aggályaim az ilyesfajta játékokkal kapcsolatban hamar elszálltak, mert az idősebb gyerekek láthatóan jól érezték magukat. Viszont nem sokkal ezután észrevettem, hogy a lányom nagyon félénk lett, rosszul alszik, sokat sír, nem eszik rendesen. Egyértelmű volt számomra, hogy ezeknek a tüneteknek ezzel az eseménnyel kell összefüggésben lennie.

Ezért megpróbáltam beszélni a gyerekkel erről az egészről, de ez nem hozott kézzel fogható eredményt. Aztán arra gondoltam, hogy beszélek azzal az ismerőssel, aki az oroszlánüvöltést csinálta. Elmentem hozzá, és megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a lányom viselkedésében történt változások csak az erdei séta után jelentkeztek, és könyörögtem neki, hogy segítsen nekem illetve a gyereknek úgy, hogy újra eljátssza a jelenetet, és akkor a lányom meggyőződhet arról, hogy nem egy oroszlán, hanem ő üvöltött. Ehhez kimásoltam neki „A Mikulás" esetét az „Aranykönyvből” és megkértem, hogy egyszer olvassa el.

De hatalmas ellenállásba ütköztem. Nemcsak azt gondolta, hogy ez az egész badarság, nem, hanem azt is, hogy őt akarom „hibáztatni” a lányom állapotáért. De egyáltalán nem okoltam érte, mert senki sem hibáztatható, azért ha valaki valamire így vagy úgy reagál. Semmi nem változott. Közben óvodába ment, és én reménykedtem benne, hogy fokozatosan elfelejti ezt az esetet. De nyilvánvaló volt, hogy a dolog függőben volt, vagy mindig visszatért a sínekre.

Egy nap összeszedtem minden bátorságomat, és újra előadtam a kérésemet az ismerősömnek. Ezúttal, legnagyobb megdöbbenésemre, azonnal kész volt rá. Szerveztünk egy találkozót a házunkban, elsötétítettük a szobát, és újra eljátszottuk a jelenetet, beleértve az oroszlánüvöltést is. És láss csodát, a lányom valóban megértette, hogy ki volt az „oroszlán”, és végül alaposan leszidta az ismerősünket, mert az annyira megijesztette őt.

Néhány nappal később békésen aludt a kiságyában, és éppen amikor bementem bepisilt (epileptikus krízis). Akkor tudtam, hogy ennek a konfliktusnak végre vége.

De ha jobban belegondolok, a konfliktus eredeti okát valószínűleg ennél sokkal korábban kell keresni. Mert, amikor még a gyermekágyban feküdtem a kislányom „sárgaságot” kapott (balkezes), emiatt egyik napról a másikra elválasztották tőlem, és az egyetemi kórházba vitték. Ott minden nap vért vettek tőle – a sarkából, mint később megtudtam. Elképzelhető, hogy ő már akkoriban is így reagált, mert nem tudott szabadulni ettől a kínzástól, még ha én ezt akkor nem is vettem észre.

Ezenkívül ő egy nagyon ragaszkodó gyerek, aki nagyon erősen reagál az elválásokra, pl. kivörösödött szemek (a megoldás után), amikor ismét "szem elől tévesztett" engem egy rövid időre. A minap először ment el egyedül a sportegyesületével (azaz a barátnője is ott volt) egy rendezvényre. Igaz, hogy azért vagy x alkalommal hazatelefonált, de nem csak azért mert ez örömet okozott neki, hanem azért is, mert egyáltalán nem volt semmiféle probléma. Egyrészt nagyon örültem a fejleményeknek, másrészt egy kicsit szomorú voltam, mert tudatosodott bennem, hogy az elválási folyamat lassan elkezdődik.

Mostanában, szívességből, néha-néha egy pár órára vigyázok egy lányom korabeli kislányra, amikor az édesanyjának, aki a városunkban dolgozik, el kell intéznie egy-két dolgot. A gyermek már többször is nálunk aludt éjszaka, így viszonzásul a lányomnak is egyszer náluk kellett aludnia, bár a lakóhelye kb. 30 km-re van tőlünk.

Az időközben szerzett tapasztalatok alapján, örömmel vállalta. Szóval én vittem oda, és ő már nagyon is várta. A lányok este főztek, azaz salátát készítettek. De biztos összevesztek ezen, és a kislány azt mondta a lányomnak a vitában: „Ha ezt nem így meg így csinálod, akkor akár haza is mehetsz.”

Ám ez nem volt lehetséges, hiszen nem tudott csak úgy elszökni vagy hazajönni, habár leginkább ezt szerette volna tenni. Természetesen felhívhatott volna, de nem mert. Amikor ezután az első éjszakát otthon töltötte, reggel ismét nem tudott járni. Délre minden elmúlt, de másnap reggel ugyanaz a játék következett. Természetesen gyorsan utánajártunk az oknak, de a sín egyszer csak itt lett. Tovább dolgozunk rajta, és úgy gondolom, hogy idővel megtanulja majd ezeket a síneket jobban kezelni.

Az egyetlen rossz dolog számomra az, hogy a családomban senkivel sem tudok erről beszélni. Erről senki sem tud semmit, és persze el kellett magyaráznom a lányomnak is, hogy miért nem tud senkivel erről beszélni.

Kifogásokat kell kitalálnom, ha fel kell őt mentenem a sportolás alól, illetve ha nem küldöm sportedzésre, mert ebben a fázisban esetleg nem érezné magát elég sportosnak és akkor egy ebből kötelezően adódó sportossági önleértékelés-konfliktust szenvedhetne el. 

Mindezek ellenére örülök, hogy ismerem a Germanische Heilkunde-t, mert már régen orvoshoz mentem volna a lányommal – és ki tudja, abból mi lett volna.

1 - Dr. Hamer a felfedezését először „Neue Medizin”-nek később Germanische Neue Medizin-nek és végül Germanische Heilkunde-nak nevezi el. Dr. Hamer az alábbi cikkben ír felfedezésének elnevezéséről.