2000.01.01.

Egy koponya-CT elmesél egy történetet!

Akkor kezdődött amikor körülbelül 13 éves voltam. Édesanyám, aki tényleg jót akart nekem, mindenképpen azt szerette volna, hogy az általános iskola után egy középiskolában tanuljak tovább és ott érettségizzek le.

Ám ez egyáltalán nem tetszett nekem, mert az én nagy vágyam egy szakma kitanulása volt. Még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Sírni kezdett, és szinte könyörgött, hogy menjek tovább az iskolába. Végül beadtam a derekam, de ennek következtében összeomlott az önbecsülésem, pontosabban a képességeimmel kapcsolatos önértékelés-konfliktusom (kezek) keletkezett. Ezen kívül azzal is tisztában voltam, hogy bentlakásos iskolába kell majd járnom, és hogy nem űzhetem tovább az akkori kedvenc sportomat, a karatét. A gondolat, hogy nem tanulhatok ki egy mesterséget, és nem gyakorolhatom tovább a karatét, nagyon szíven ütött.

Aztán mivel hamar megbékéltem a helyzettel, valószínűleg az önértékelési problémám megoldódott. Ugyanakkor azonban egy aktív menekülés-konfliktusom volt, hiszen ha valaki ebbe az iskolába jár, akkor egy internátusban kell laknia. Eleinte egyáltalán nem akartam odamenni, nagyon féltem tőle. Ennek a kombinációnak köszönhetően: megoldott önleértékelés-konfliktus és aktív menekülési-konfliktus, 13 évesen köszvényem lett. Ez jól látható volt a duzzadt ujjízületeken, különösen a jobb kézen, ráadásul az ujjízületeim merevek voltak és nagyon fájtak. Akkoriban persze még nem találtunk magyarázatot a köszvényre, pláne ilyen fiatal korban, és szerencsére orvoshoz sem mentünk. Talán még egy leukémiát is diagnosztizáltak volna.

Amikor Dr. Hamer a koponya CT-met megnézte, az első kérdése az volt:

„Mi történt, amikor gyerek volt, mit nem volt szabad akkor, vagy soha többé csinálnia?”

Egy ilyen pontosan feltett kérdéssel gyorsan kiderült a titok - 25 évvel később

Csak az ámulat és a mély csodálat maradt.