1989. december 22-én reggel 10 órakor heves hasi fájdalmakkal és magas lázzal (39,5°) szállítottak be a klinikára. Először megvizsgáltak az ambulancián, ahol hashártyagyulladásra gyanakodtak.

A hasam erősen puffadt volt és különösen a jobb oldalon nagyon fájt. Úgy döntöttek, hogy a sebészeti osztályra helyeznek. Onnantól kezdve már rossz érzésem volt, mert sokkal szívesebben mentem volna a belgyógyászatra.

Először is infúziót kaptam, felváltva antibiotikumot és sóoldatot (összesen 35 kis és 30 nagy üveggel, 8 nap alatt). Két napig szörnyű fejfájásom volt, ezért kértem jégtasakot, hogy a fejemre és a hasamra tudjam tenni. Ezután a lázam lecsökkent 36°-ra. Súlyos betegként - úgy is éreztem magam - újra áthelyeztek egy másik kórterembe. A szokásos vizsgálatokat, mint vérvétel stb., még az ultrahangot is rögtön megcsinálták. „ Űrhajós” ételt kaptam.

December 24-én – Szenteste – kezdődött az én rémálmom! Este jött az osztályos orvos asszony és közölte velem, hogy a vastagbelemen kiöblösödések vannak, amelyek életveszélyesek. Azonnal meg kell műteniük engem, és valószínűleg a beleimből egy darabot el kell távolítani Sokkot kaptam, szörnyen izgultam, jéghidegek voltak a kezeim és rettenetesen féltem.  Mondtam neki, hogy én azért nem műttetném meg magam ilyen gyorsan, ám erre ő azt felelte, hogy akkor meg is halhatok, ugyanis a bél kirepedhet és az egész gyomor elfekélyesedhet.  Az ijedtségem ellenére azt mondtam neki, hogy ez legyen az én kockázatom.

Később odajött hozzám a főorvos és így vélekedett:

„Inkább egy idős emberben bízik meg, vagy tönkre akarja tenni magát?” Amikor én az utóbbira nemmel válaszoltam, azt mondta: „Mégis teljesen így fest a dolog. De majd én eldöntöm mi a jó Önnek. Az testvére pedig biztos megfontoltabb önnél.” Azt válaszoltam neki, hogy az én testemről egyedül döntök, nem pedig más.

Karácsonykor egy helyettes jött a vizitre és tájékoztatott, hogy csinálnak még röntgen- és vérvizsgálatot, azután biztos hamarosan hazamehetek. Ezen a kijelentésen nagyon meglepődtem. A karácsonyi ünnepek után ismét csináltak egy ultrahangos vizsgálatot a belekről azzal az eredménnyel, hogy a duzzanat leapadt. Én egész idő alatt meditáltam és elképzeltem, hogy a bélfal rendben van, és hogy a belek újra megfelelően fognak működni. Nos, ez tényleg megtörtént.

Az orvosok értetlenül álltak a rejtély előtt és még mindig kutattak, most egy vírus után. Vajon hol volt itt a gonosz? A kiöblösödések állítólag eltűntek, a beleim ismét teljes mértékben működtek. Ennek ellenére ez nem volt elegendő. Az év vége előtt ezért még egy röntgenvizsgálatot kellett csinálni a belekről, ezúttal kontrasztanyaggal.

Ám ahogy a röntgenosztályra érkeztem, a vesémet akarták megröntgenezni. Amikor tisztáztam az állítólagos tévedést, azt mondták, hogy minden rendben van, mert egy ilyen nagy műtét előtt mindig így szokták csinálni. Ismét sokkot kaptam. Rohantam a szobámba, fehér voltam mint a fal, a kezeim jég hidegek.

Egy óra múlva mégis csak hagytam elvégezni a bélvizsgálatot. A röntgenorvos nagyon nyugodt és barátságos volt. Azt mondta, hogy ő sem hagyná magát ilyen hirtelen megoperálni, azon kívül nem lát nálam semmilyen okot az operációra. Megmutatta nekem a röntgenfelvételeket, és biztosított afelől, hogy a beleim rendben vannak. Nagyon megnyugodtam, bár én ezt az egészet már nem igazán értettem.

Újév után az osztályos orvos azzal nyitott, hogy a vakbelem hegén felfedeztek egy polipot, amelyből szövetmintát kell venni. Ismét pánikba estem, de most minden további vizsgálatot elutasítottam.

Január 3-án a nagyviziten legalább tíz orvos volt jelen.

Amikor a főorvos a szobába lépett, rám mutatott és azt mondta:

„Ővele nem állok szóba, a bátyjával fogok beszélni. Remélem, hogy ő okosabban látja a dolgot.”

Később mégis az ágyam szélére ült, megfogta a kezemet és könyörögve azt mondta:

„Én csak segíteni szeretnék magának. Önnek egy rosszindulatú daganata van, amely folyamatosan növekszik (ehhez fenyegetően felemelte a mutatóujját), ez három hónap múlva már nagyobb lehet, majd ezután Ön három év múlva visszajön hozzám tele áttétekkel, de akkor már semmit sem fogok tudni tenni magáért!"

Azt válaszoltam neki erre, hogy én ezt az egészet másképpen látom. Más a felfogásom, másképpen gondolkodom, beszélek a konfliktusokról, és azt is tudom, hogy meg kell oldanom a problémáimat és változtatnom kell az életemen. Ám erről ő hallani sem akart:

„Ugyan már, ennek ehhez egyáltalán semmi köze” – mondta meglehetősen mogorván – „Gondolja ezt meg, maga még nagyon fiatal.”

Aztán felháborodottan felállt és polemizált:

„Az ő praxisában a 40 év alatt még nem fordult elő, hogy egy beteg ilyen ostobán viselkedjen, mint én.”

Amikor dacosan visszavágtam, hogy nem félek a ráktól, mert a rák a lélek betegsége, és hogy az embernek meg kell oldania a problémáit, ahhoz hogy meggyógyuljon, megdöbbent, és valahogy rezignáltnak tűnt. Ennek ellenére megköszöntem neki, hogy engem újra „egészségessé” tett, ám erre ő hevesen így reagált:

„Ön nem egészséges. Tönkreteszi saját magát!”

Erre odavágtam neki: „Nem doktor úr, én élni akarok!”

Elkértem tőle a röntgenfelvételeket és a leleteket. Ám ezt ő elutasította: A felvételek a klinika tulajdonát képezik, csak a háziorvosom tudná őket kikérni. Erre fel úgy döntöttem, hogy magam megyek el a radiológushoz, aki olyan kedves volt hozzám. Az orra alá dugtam egy elvi jelentőségű ítélet részletét, és azt is mondtam neki, hogy amennyiben nem kapom meg a felvételeket, kénytelen leszek bevonni az ügyvédemet. Minden további nélkül átadta a felvételeket.

1990. január 4-én aztán saját kérésemre kiengedtek, előtte még azonban alá kellett írnom egy már előre elkészített dokumentumot, amelynek tartalma a következő volt:

„A vastagbél röntgen vizsgálat eredményéről tájékoztattak. Azt, hogy a jobb vastagbélben elhelyezkedő daganat jó- vagy rosszindulatú csak szöveti vizsgálattal lehet tisztázni. Egy béltükrözés keretei között történő tumoreltávolítást elutasítok. Tájékoztattak a daganat esetleges rosszindulatának következményeiről.”

Ugyanezen a dokumentumon aztán megindokoltam, hogy miért  így és miért nem másképp döntöttem. Még ha el is kell ismernem, hogy akkoriban aligha voltam elég jártas a Germanische Heilkunde-ban® - ezért az orvosok újra és újra képesek voltak pánikot kelteni bennem -  de ezzel együtt a még mindig korlátozott ismereteim ellenére, így is jobban bíztam a Germanische Heilkunde-ban®, mint a hagyományos orvoslásban. Miután kiengedtek a kórházból, 1990. január 8-án egy radiológiai magánrendelésen komputertomográfiás vizsgálaton vettem részt, anélkül, hogy bármit is mondtam volna az előzményekről.

A végső értékelés szerint: "... nincs daganatos vagy gyulladásos folyamat".

Ha elképzelem, mi történt volna velem, ha én akkoriban még semmit nem tudok a Germanische Heilkunde-ról®, és nem lett volna bátorságom saját felelősségemre elhagyni a kórházat, vagy hogy mi történt más betegekkel az én helyzetemben, és hány embert tesznek még ma is beteggé az ilyen diagnosztikai sokkok, és ők emiatt meg is halnak - a hideg futkos a hátamon.

Hála Istennek, még időben sikerült kiszabadulnom a hagyományos orvoslás karmai közül, bár azért csak kemény küzdelem árán tudtam a sebészek kése alól elmenekülni. Szerencsés vagyok, hogy már akkoriban tudtam a Germanische Heilkunde-ról®. A saját tapasztalatom alapján azonban csak azt tudom tanácsolni minden embernek, hogy időben és alaposan foglalkozzon a Germanische Heilkunde-val®.

Természetesen nem elég, ha csak tudunk róla, ha egyszer hallottunk vagy olvastunk róla valamit.

Ameddig a Germanische Heilkunde® még el van nyomva, addig a betegnek magának kell megtanulnia megérteni a rendszert!

Katharina Hoffmann