2005.01.01.

1938-ban születtem. Jó néhány évig fogamzásgátló tablettát szedtem, mígnem 38 éves koromban hirtelen felhagytam vele. Nem sokkal ezután megdöbbenve vettem észre egy tapintható csomót a jobb mellemben. Ez a felfedezés pörölycsapásként ért és félelemmel vegyes döbbenettel töltött el. Teljes pánikban voltam. Szinte csak lézengtem a munkahelyemen, megpróbáltam a napi teendőimet úgy-ahogy elvégezni, rendszeresen hajnali 4-kor ébredtem, hideg verejtékkel a felsőtestemen. Elkezdtem fogyni, és néhány hét múlva már rendszeresen heti 1 kg súlyveszteséget könyvelhettem el, ami ellen a több evés sem hozott segítséget.

Több hét telt így el, időközben 9 kilót fogytam, míg egy napon végre összeszedtem annyi bátorságot, hogy felkeressek egy nőgyógyászt. Amikor a rendelő ajtajának kilincsére tettem a kezemet, olyan pánik fogott el, hogy nem tudtam átlépni a küszöböt, sarkon fordultam és elkeseredve hazamentem. Egészen addig egyetlen szót sem szóltam a férjemnek vagy a családomnak a feltételezett betegségemről, nevezetesen a mellrákról.

A magam módján így kezelem a problémákat, bárhogyan is nézzenek ki. Először egyedül próbálom meg elrendezni őket, és csak miután már nagyjából tisztában vagyok a meghozandó intézkedésekkel, akkor osztom meg a gondjaimat másokkal. Hazafelé menet azon törtem a fejem, mihez kellene most kezdjek, mert az orvoshoz vezető út már nem tűnt járhatónak számomra.

Fiatal koromban egy bölcs tanáromtól megtanultam, hogy ha nem tudod, mitévő legyél, először gondold végig, hogy mit nem akarsz tenni, így lecsökken a választható alternatívák száma, és könnyebb lesz a döntést meghozni. Igen, már világosan tudtam: nem akarom, hogy felszabdaljanak, és meg akarom kímélni a családomat a hónapokig vagy évekig tartó pániktól. Tehát levontam a következtetést: az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy mindent elfogadok úgy, ahogy van; ha lejárt az időm, hát lejárt, minden egyéb már nincs az én kezemben.

Ettől a pillanattól kezdve már szinte semmi sem borított ki, vagy bosszantott fel. (Kamaszkoruk teljében lévő fiaink akkoriban mindhárman éppen legjobb iskolás éveiket töltötték; munkában, stresszben és egyéb izgalmakban nem szenvedtünk hiányt). A félelmeim megszűntek. Érzékelve fogyatkozó erőmet és ugrásszerűen megnövekedett alvásigényemet felkészültem arra, hogy minden hét egyben az utolsót is jelentheti számomra. Napközben körülbelül 2 órát tudtam egyhuzamban fent lenni, aztán gyakorlatilag ültömben vagy álltamban összeestem. Éjszakánként nagyon erősen izzadtam, olyannyira, hogy legalább egyszer hálóinget kellett cserélnem, de gondolatban azzal nyugtattam magam, hogy a forró verejték még mindig jobb, mint a hideg. Néhány hét múlva reggelente köhögés tört rám, a felköhögött váladék nyálkás és véres volt. Fájdalmaim továbbra sem voltak, és mivel már majdnem leszámoltam az életemmel, ezeket a tüneteket is megtartottam magamnak, nem vertem nagydobra. Ha azokban a hetekben megosztottam volna a problémáimat családom bármely tagjával - időközben rájöttem, hogy tüdőrákban szenvedek, és a csomó a mellemben már nem is volt olyan fontos számomra -, akkor borítékolhatóan hatalmas pro és kontra véleményütköztetés kerekedett volna az orvosi intézkedések szükségességéről, amire én akkoriban egész biztosan képtelen lettem volna.

A testsúlyom ugyan még mindig nagyon alacsony volt, de örültem, hogy nem fogytam tovább. Arra, hogy ráadásul még bélrákom is van, csak akkor jöttem rá, amikor megváltozott a székletürítésem, fokozatosan ceruzavékony formájú lett, végül pedig szinte teljesen megszűnt. Eleinte a kereskedelemben kapható hashajtó teákkal segítettem magamon, amíg véletlenül kezembe nem került Maria Treben "Die Apotheke Gottes" (Isten patikája) című könyve, és rá nem szoktam az ott ajánlott teafajtákra, illetve azok előírt mennyiségben való fogyasztására. Használatukkal sokkal kellemesebben tudtam stimulálni a beleimet, és idővel egész jól elboldogultam.

Félelmeim 1976 tavaszán csúcsosodtak ki. Még nagyon jól emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy még egyszer már nem adatik meg nekem a zöldülő lombú fák látványa. De aztán eljött a nyár, majd az ősz is, elmúlt a tél, és a következő tavasszal még mindig itt voltam.

A viszonylagos gyógyulásomat – a bélműködésemet ugyan néhány évig még stimulálnom kellett - kezdetben meglehetős csodának tartottam.

Az évek során egyre gyakrabban tűnődtem el azon, hogy talán valami nincs rendben a rákos betegségekről szóló tájékoztatással, mert a legtöbben azok közül, akik a családomban, az ismeretségi körömben és a szomszédságomban érintetté váltak és akiket a szokásos orvosi módszerekkel kezeltek, illetve műtöttek, legkésőbb egy év múlva már nem voltak közöttünk.

"Miért, miért - kérdezgettem magamtól -, hogyan sikerült túlélnem ezeket a betegségeket kizárólag magamra utalva, bármely terápia alkalmazása nélkül?".

Mivel soha többé nem mentem orvosi vizsgálatra, azt sem tudtam pontosan, hogy teljesen átvészeltem-e a betegségeket, de tulajdonképpen nem is érdekelt, hiszen panaszmentesen éltem. Időnként rossz volt a lelkiismeretem, mert soha nem mentem el az egészségbiztosító által ajánlott és finanszírozott rákszűrésekre.

Soha nem zártam ki teljesen annak lehetőségét, hogy a rákos megbetegedéseim újra kiújulhatnak, és másodszorra nem élem túl őket. Emlékszem, hogy évekig rejtegettem egy doboz altatót a konyhaszekrény leghátsó zugában vészhelyzet esetére, egyáltalán nem tartva attól, hogy valaki a családomból esetleg rábukkanhat. Ugyan már, kit érdekelne a három fiú és egy férj közül a konyhának ez a területe??? Tehát több mint 17 évig megválaszolatlan maradt a kérdés:

Hogyhogy túléltem ezeket a betegségeket mindenféle orvosi kezelés nélkül?

Az igazság pillanata 1993 végén jött el számomra. Rettenetesen aggódtam a férjem miatt, akinek a rák a tüdejét és a még meglevő veséjét támadta meg (a másikat még 1991-ben távolították el). Cikáztak a gondolatok a fejemben. E betegségek esetében is létezniük kell a segítségnyújtásra és az önsegélyezésre vonatkozó információknak ismételgettem magamban akkor is, amikor beléptem egy nagy könyvesboltba, és rátaláltam a szerény brosúrára, és benne Dr. Hamer cikkére a Germán Gyógytudomány® -ról.

Elgyengültek a térdeim a cikk olvasásakor, mert rájöttem, hogy nálam minden előre programozott törvényszerűségek mentén zajlott le, és a konfliktusokra - legalábbis a legsúlyosabb történések esetében – a saját határozott és visszavonhatatlan gondolatmenetem révén találtam meg a megoldást.

Végre el tudtam magyarázni a férjemnek, hogy mi történt velem hosszú évekkel ezelőtt, biztos voltam benne, hogy ezek után a biológiai konfliktusainak megoldása gyerekjáték lesz, és hogy a javasolt terápiákat könnyű szívvel el fogja utasítani, de sajnos alaposan elszámoltam magam. Nem tudta maradéktalanul felfogni a Germán Gyógytudomány® gondolkodásmódját, és azt sem volt könnyű elhinnie, hogy valaha is rákos voltam.

A férjem esetét részletesen leírja Dr. Hamer "Cellei dokumentáció" című munkájában. Dr. Hamer segítségével újabb jó másfél évnyi teljes életminőséget kaptunk ajándékba. Egyszer sikerült kisegítenem a férjemet a félelmeiből és a pánikrohamaiból. Egy második alkalom, a recidívák és minden bizonnyal a kemoterápia káros hatásainak következményeként, nem adatott meg számomra. Azt is fel kell tételeznem, hogy a férjem soha nem tudta teljesen leküzdeni a betegségtől való mélységes félelmeit.

Csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy a saját konfliktusaimon keresztül mennyire benne voltam a férjemmel történtekben, amikor 1995 novemberében véleményeztettem Dr. Hamerrel a friss agyi CT-met. Először a saját rákos megbetegedéseimet említette; azok egyébiránt ismét gyengén aktívak voltak.

Szeretnék megemlíteni egy furcsa tünetet, amelyet a férjem halála után hosszú ideig tapasztaltam: reumás fájdalmat éreztem a bal lapockám alatt, mely azonban megfigyelésem szerint napközben nem, hanem mindig csak este 9 óra után jelentkezett.

Elég hamar rájöttem az okára: 20 évig jártunk egy tánckörbe, és innen tudom, hogy ha a pár csak valamennyire is ragaszkodik a helyes testtartáshoz, a partner jobb kezének a bal lapocka alatt kell nyugodnia. Nos, minden jel arra utal, hogy mély és heves elválasztás-konfliktuson estem át, és a kérdéses helyen erre reagált a csonthártya. A tánckörünk mindig este negyed 10-től háromnegyed 11-ig tartott. Fokozatosan bele kellett törődnöm az elválás okozta veszteségbe, és a gyógyulás jeleként megjelent a reumás fájdalom is. Ennyit a Germán Gyógytudomány®-ról szerzett tapasztalataimról, amelyeket már akkor szereztem, amikor a rendszer még nem is létezett. ...?

***

Ewa Leimer jegyzete: 

A tüdőnek 2 szervrésze van, amelyek 2 különböző típusú szövetből állnak: alveolusok – entoderma (belső csíralemez), bronchusok – ektoderma (külső csíralemez). Ugyanez vonatkozik a mellre is, amelynek 2 funkcionális szervrésze van: emlőmirigyek – ősi mezoderma (középső csíralemez), tejcsatorna – ektoderma (külső csíralemez).

Ebben a jelentésben túl kevés információ áll rendelkezésre ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, melyik szövet érintett.